Himnusz

"Széphaju Démétért, kegyes istennőt dalolom most,
Őt s széplábú leányát, kit Hádés ragadott el,
Mert neki adta a messzetekintő mennyköves isten.
Távol aranykardú, széptermésű anyjától
Játszott Ókeanos mélykeblű leányaival, szép
Csokrot gyűjtve: a rózsát, sáfrányt, szép violákat,
Ékes nőszirmot s jácintot a lágyfüvü réten
A nárciszt, mit cselből termett Hádés örömére
Gaia a széparcú lánynak, Zeus rendeletére;
Bámulatos fényben ragyogott a virág, az örökké
Élőknek s a halandóknak ránézni csodás volt,
Mert a virág gyökeréből száz bimbó feje sarjadt,
Édesen illatozott, nevetett az egész levegőég
És az egész föld is meg a tenger sósvizü habja.
Elbámult a leány s a kecses játékszer után nyúlt
Két karral - s a sokösvényű föld Nysa mezőjén
Megnyílt s ott termett a leánynál nagy Polydegmón
Isten, örök paripáin, soknevü sarja Kronosnak.
S vitte magával a védekező és sírva kiáltó
Lányt aranyos szekerén; éles hangon kiabált ő,
Apját híva, a legmagasabb Kronidést, a legelsőt.
Nem hallotta meg isten sem, sem földi halandó,
Hogy sikitott a leány, sem a dústermésü olajfák,
Csak barlangjából Persaios lánya, a gyengéd
Gondolatú Hekaté, kit fényes fátyola díszít,
S Hélios úr, Hyperíón fényes gyermeke volt, ki
Meghallotta az apját hívó lányt. De Kroníón
Távol a többi olymposiaktól ült nagyon ékes
Szentélyben s szép áldozatot fogadott el a néptől.
És a leányt, bár védekezett, Zeus rendeletére
Zeus testvére a nagy Polysémantór Polydegmón
Vitte örök paripáin, soknevű sarja Kronosnak.
Míg csak látta a földet az istennő, meg az égbolt
Csillagait s a halakkal telt habzóvizü tengert
És a napot, még addig hitte, hogy egykor látja
Anyját és az örökké élő isteni népet,
Bár búsult, a reménység elbűvölte a lelkét.
Zúgtak a hegycsúcsok meg a tenger mélye az éles
Isteni hangtól, s meghallá azt anyja, az úrnő.
Éles kín szoritotta szivét el s drága kezével
Ambrosziás fürtjén szétmarcangolta a fátylat,
Kék köpenyét mindkét válláról földrevetette
S úgy sietett el, mint a madár, kikutatni leányát
Tengeren és földön, s az igazságot neki meg nem
Mondta sem isten, sem rövidéletü földi halandó,
S biztos hírrel a jósmadarak közül egy se közelgett.
Hosszú kilenc napon át kószált a mezőkön az úrnő,
Déó, két lobogó fáklyát hordozva kezében.
Ambrósziát s édes nektárt nem ivott ezalatt, mert
Búba merült, s fürdővel sem hintette be testét.

Még hevesebb kín szállt a nagy istennő kebelébe,
Szörnyebb, s meggyűlölte sötétfelhős Kroniónt és
A nagy olymposi istengyűlést messzekerülve
Emberi városokat s szántókat látogatott meg
És elváltoztatta alakját hosszú időre,
Látva sem ismert rá egy férfi se, sem mélykeblű
Asszony, mígcsak a bölcs Keleos házába nem ért el;
Illatozó nagy Eleusisnek volt ő a királya,
Bánatosan kedves szívében az út közelében
Lányok kútjánál, hol a városi nők merítettek,
Árnyékos helyen ült egy olajfa tövében az úrnő,
Mint egy vénasszony, ki sosem szült gyermeket és kit
Meg nem ajándékoz koszorúszerető Aphrodité,
Mint kik dajkálják az igazságos fejedelmek
Gyermekeit, vagy visszhangzó házukra ügyelnek.
Lányai meglátták az eleusisi nagy Keleosnak,
Vízért jöttek, hogy miután könnyen meritik ki,
Érckorsóban az apjuk szép házába vigyék el,
Istennőkre hasonló négy viruló fiatal lány:
Kallidiké és Kleisidiké, meg a bájteli Démó
S Kallithoé a legelső. Nem tudták, ki az asszony;
Mert a halandónak nehezen tűnik fel az isten.
Mellé állva ekép szóltak szárnyas szavaikkal:
"Honnan jössz, te anyó, ki vagy a régenszületettek
Közt, mért mégy el a város mellett s nem közelítsz a
Házakhoz? Hol az éppen ilyenkorú asszonyok élnek
Árnyas termekben, meg a későbbszületettek,
Ők szóval s tettel segítőid lesznek ezentúl."
Így szóltak, s a nagy istennő így mondta a választ:
"Kedves gyermekeim, bárkik legyetek ti a nők közt,
Íme köszöntlek s közlök mindent, mert hiszen illik
Kérdéstekre a tiszta valót elmondani nektek.
Dós a nevem, mert édesanyám nevezett el eképen.
Most a vizek széles hátán érkeztem idáig
Krétából, kelletlenül: elhurcoltak erővel
Onnan a tengeri rablók. Ők azután Thorikosba
Értek fürge hajójukkal, hol a nők csapatostól
Léptek a szárazföldre s a rablók is velük együtt,
Majd a hajó orrán lakomát készíteni kezdtek;
Csakhogy nem vágyott édes lakomára a lelkem;
Én a sötét földön szép csendben fölkerekedtem
S elszöktem dölyfös gazdáim elől, nehogy aztán
Kit nem vettek meg, pénzért el is adjanak engem.
Így érkeztem e földre bolyongva, s nem tudom azt sem,
Hogy milyen ország ez s kik lakják ezt a vidéket.
Nektek az égilakók, kik olymposi házban időznek,
Hitvest adjanak és sok gyermeket, éppen olyant, mint
Kívánják a szülők, ó lányok, s szánjatok engem
És hogy megtudjam, mondjátok meg nekem azt is,
Kedveseim, ki fogadna be engem, hogy neki otthon
Házában szivesen dolgozzam, férfi, vagy asszony.
Mindent elvégzek, mi az ilyenkorú nő feladatja;
Kis csecsemő gyerekét szépen ringatva karomban
Dajkálnám, házára ügyelnék és nyoszolyáját
Megvetném jólépült háza zugában az úrnak
S oktatnám a cselédséget munkára a házban."

Eltöltötte a tisztelet és a csodálat, a sápadt
Félelem is Metaneirát, és átadta a széket.
Csakhogy bőkezü Démétér, tavasz, ősz úrnője,
Nem volt hajlandó ragyogó székére leülni,
Állt csak hallgatagon, gyönyörű szemeit lesütötte;
Végre a gondos Iambé vitt oda egy faragott szép
széket, a székre ezüstös gyapjat vetve, eléje.
Arra leült és arca elé tartotta a fátylat,
Hallgatagon, hosszan bánkódva, a széken ekép ült
És senkit se köszöntött sem szóval, se jelekkel,
Ámde mosolytalan ült ott étlen-szomjan az úrnő,
Mert szépleplű leánya miatt vágyódva kesergett;
Végül a gondos Iambé volt, aki felviditotta,
Sok tréfájával s játékkal a szent istennőt,
És mosolyát, nevetését csalta ki, kedvrederítvén,
Mint ahogyan később is szokta csitítni haragját.
Majd Metaneira adott neki édes bort a szinigtelt
Csészében, hanem ő ki nem itta, mivel neki - így szólt -
Nem szabad inni vörösbort; kérte, hogy összekeverve
Adjon lágy mentát, vizet és lisztet s Metaneira
Összevegyítvén adta, ahogy rendelte az úrnő,
S ezt átvette a nagy Déó, italáldozatául.
Köztük először ekép szólt szépleplű Metaneira:
"Üdvözlégy, asszony, nem származhatsz te silánytól,
Csak nemes őstől, mert a szemedben látszik a kellem
S méltóság, az igazságos fejedelmek erénye.
Ám mindazt, mit az istenek adnak, földi halandók
Tűrjük, bár kínlódva, nyakunkat nyomja igájuk.
Most, miután idejöttél, úgy fogsz élni, ahogy mi.
Dajkáld gyermekemet, kit későn adtak az égből,
Hisz már nem vártam, s akiért annyit könyörögtem.
Ezt a fiút ha te fölneveled, míg ifju legény lesz,
Rádnézvén irigyelhet téged mindegyik asszony,
Munkádért oly nagy fizetést fogok adni tenéked."
Néki felelve ekép szólt szépkoszorús Démétér:
"Üdvözlégy te is, asszony, az istenek adjanak üdvöt;
Gyermekedet mint kívánod, szívesen nevelem föl
Keblemen, és dajkája hibájából, fogadom, hogy
Nem fog néki varázsfű ártani, vagy megigézés,
Mert a Farontónál sokkal jobb szert tudok én és
Ártalmas megigézés ellen drága varázsszert."
Szólt, s a fiúcskát illatozó kebelére ölelte
Isteni karjával, s megörült szívében az anyja.
Így ő Démophoónt, Keleos ragyogó gyerekét, kit
Szépleplű Metaneira hozott a világra, nevelte
Termeiben; s a fiú mint isten nőtt a kezében.
Mert nem evett ételt, nem táplálták anyatejjel,
Nappal a szépkoszorús Démétér ambrósziával
Kente meg őt, minthogyha egy isten gyermeke volna,
Rájalehelt édes szájjal s őrizte a keblén,
Éjszaka meg tűzben tartotta, akárcsak a fáklyát;
Anyjának s apjának meg nem mondta; csodásan
S gyorsan nőtt és mint egy olymposi, éppen olyan lett.
És bizony így lett volna örökké ifjú a gyermek,
Hogyha a szépleplű Metaneira az éj folyamán nem
Leskelt volna be illatozó hálóterméből
Balgatagon; s felsírt, mindkét combjára ütött, mert
Aggódott a fiáért s elbúsult szive mélyén;
Följajdulva kesergett és szárnyas szavakat szólt:
"Gyermekem, ó jaj, tűzbe merít meg téged az asszony,
Démophoónom, s gyászbaborít engem, siralomba."
Így szólt jajszóval; hallotta az isteni úrnő,
Szépkoszorús Démétér s megharagudva, a féltett
Kis csecsemőt, kit túl a reményen szültek a házban,
Isteni kézzel lángokból kiragadva, a földre
Dobta magától, rettentően őrjöngve szivében,
Szépleplű Metaneirához szólt nyomban eképen:
"Ó ti halandók, balgák vagytok s esztelenek, mert
Nem látjátok a jó sorsot, sem a rosszat előre;
Most is balgatagon mit tettél? Búbamerülhetsz.
Istenek esküvevője, a Styx szomorú vize hallja,
Hogy fiad istenné vált volna, örök fiatallá
Általam és tisztelték volna a földön örökké,
S most nincs mód, hogy a Kéreket és a halált kikerülje;
Ám tisztelni örökké fogják mégis, amiért én
Térden tartottam s a karomban aludta az álmát.
Fölserdül, miután körben fordulnak az évek,
És az eleusisiak majd akkor küzdeni fognak
Egymással minden napon át örökös hadizajban.
Én ama tisztelt Démétér vagyok, isteni nép és
Földi halandók legkegyesb nagy megsegitője.
Rajta tehát, építsen nagy szentélyt s vele oltárt
Nékem egész néped meredek falnál, hol a város
Végződik, dombháton, a Kallichoron közelében.
S megtanitom szertartásomra a népet, azért, hogy
Jól végezve, kiengesztelhessétek a szívem.

És a nagy istennőhöz egész éjjel könyörögtek,
Rettegtek sápadtan; alig ragyogott fel a hajnal,
Mindent őszintén elmondtak erős Keleosnak,
Mit csak istennő rendelt, koszorús Démétér.
Ő az egész népet gyűlésbe hívatta azonnal,
Elrendelte: a széphaju Démétérnek a szentélyt
Épitsék föl az oltárral, hol a dombra visz ösvény.
Meghallotta a nép s rögtön végezte parancsát,
Épített nagyban. S a gyerek, mint isten, aként nőtt.
És amikor befejezték, elvégezve a munkát,
Mindegyikük hazament. De a szőkehajú Démétér
Ott ült messze, magában, a boldog olymposiaktól,
Egyhelyben, szépleplű leánya után keseregve.
Szörnyű esztendőt támasztott akkor a mindent
Tápláló földön, rettentőt: a gabonának
Szépkoszorús Démétér elrejtette vetését;
Görbe ekéket hasztalanul vonszoltak az ökrök,
Hasztalanul hullt földbe az árpavetés, a fehérlő.
S elpusztítja talán gyökerestől az emberi fajtát
Gyötrő éhséggel s megfosztja az áldozatoktól
És az ajándéktól az olymposi ház urait mind,
Hogyha a nagy Zeus nem veszi észre s meg nem előzi.
Ő az aranyszárnyú Írist küldötte először:
Széphajú, szépalakú Démétért hívja közéjük.
Így szólt Zeus, a sötétfelhős Kronión; a parancsra
Íris a távolságot gyorsan szelte keresztül,
Szentélyébe az illatozó városnak elért és
Démétért, a sötétköpenyűt, ott ülve találta,
És megszólította ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Démétér, az örökké bölcs Zeus hív haza téged,
Hogy jőjj már az örökkéélő isteni néphez.
Rajta tehát, a szavam Zeustól jön, kárba ne vesszen."
Így kérlelte, de szívét meg nem győzte szavával.
Akkor a boldog olymposi népet sorban egyenként
Küldte le Zeus; egymást felváltva siettek a földre,
Hívták őt, sok drága ajándékot fölajánlva
És oly tiszteletet köztük, mit majd maga választ.
Senki se volt képes megváltoztatni a tervét,
Oly haragos volt, visszavetette keményen a szót is
És azt mondta, hogy addig az illatozó nagy Olympost
Meg nem nézi s a földből nem sarjasztja a termést,
Míg széparcú leányát meg nem látja szemével.
Meghallotta a messzetekintő mennydörgő Zeus
És elküldte aranyvesszőjű Argeiphontést
Mély Erebosba, hogy ott Hádést meggyőzze hizelgő
Szókkal, a szent lányt, Persephoneiát éji homályból
Hozza a napfényre s hozzájuk föl, hogy az anyja
Megláthassa szemével s szűnjék meg haragudni.

Kedves kislányát karjában tartva az úrnő,
Cselt sejtett a szivében, rögtön, félt iszonyúan
És szünetet tartván a becézésben, kérdezte:
"Ettél-e valamit, kislányom, vagy nem, amíg lent
Voltál, mondd meg, mindketten hadd tudjuk a titkot.
Mert, ha nem, akkor visszajöhetsz te a gyűlöletestől,
Vélem s édesapád, a sötétfelhőjü Kroníón
Mellett itt élhetsz, tisztelve az égilakóktól;
Ámde, ha ettél, újra le kell menned, le a mélybe
S egyharmadrészt töltesz az évből éji homályban,
Kettőt mellettem, meg a többi nagy égilakókkal.
És ha a föld kivirul jóillatu tarka virággal
Szép tavaszon, feljössz akkor te az éji homályból
És a nagy égilakók s a halandók újra csodálnak.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mondd, mily csellel csalt le magához erős Polydegmón?
Persephoné, a nagyon szép, választ adva ekép szólt:
"Édesanyám, semmit sem hallgatok el teelőtted:
Hogy Hermés, a szerencsehozó, gyors hírnök, apámtól
Jött, Kronidéstől, tőle s a többi nagy égilakótól
S kért: Erebosból jöjjek föl, hogy láss a szemeddel
S fölhagyj szörnyü haraggal, dühhel az égiek ellen,
Rögtön örömmel pattantam föl, csakhogy a férjem
Édes gránátalmamagot tett titkon a számba
S kényszeritett rá, hogy nyeljem le, pedig nem akartam,
Most elmondom: apám, Kronidés bölcs terve szerint mint
Hurcolt el s mint vitt le a föld mélyébe magával,
Úgy, ahogyan kérdeztél sorban, mindre felelve.
Mindnyájan játszottunk akkor a szépfüvü réten,
Leukippé, Phainó, vele Élektré meg Ianthé,
Kalliroé, Melité, Iaché és véle Rhodeia,
Mélobosis, Tyché s a virágarc, Ókyroé is,
Khryséis s Ianeira, Akastéé, Admété is,
Plútó és Rhodopé, vágy ébresztője Kalypsó,
Drága Galaxauré, vele Styx és Úranié is,
És nyilas Artemis és Pallas, csata serkentője,
Játszottunk s a kezünkkel téptük a drága virágot,
Szép sáfrányt, jácintot s nőszirmot, vele együtt
Bimbózó rózsát liliommal, látni csodás volt,
S nárciszt, mely sáfránysárgán nőtt akkor a széles
Földből; nyúltam utána örömmel, a föld pedig ekkor
Megnyílt s ott termett a hatalmas nagy Polydegmón,
Megragadott s hurcolt aranyos szekeren le a földbe,
Bár ellenkeztem s éles hangon kiabáltam,
Hát igy történt, bánatosan közlöm veled ezt mind."
Akkor az istennők az egész napon át egyetértőn
Egymás szívét és lelkét hosszan viditották,
Egymást általölelve; a sóhajok abbamaradtak.
És a kapott örömöt mindkettőjük viszonozta.
Aztán hozzájuk ragyogófátylas Hekaté jött
S Démétér szent lányát többször is általölelte;
Ettől kezdve kiséri s jár vele mindig az úrnő.
Hozzájuk követet küldött el a messzetekintő
Mennydörgő Zeus, szépfürtű Rheiát: vigye vissza
Démétért, a sötétköpenyűt hozzájuk; amit csak
Választ köztük, a tiszteletet megigérte előre.
Elrendelte: a körbefutó évből a leány csak
Egyharmadrészt töltsön a ködlő éji homályban,
Kettőt anyjánál meg a többi nagy égilakónál.
Így szólt. Nem vonakodva fogadta szivébe az úrnő
Zeus üzenetjét és az Olymposról lesietve
Ráros síkságára szaladt; termő búzaföld volt
Az nemrég, de bizony nem termett most, hanem árván
És leveletlen nyúlt el, mert a fehér gabonát a
Széplábú Démétér elrejtette. De ettől
Kezdve megint hullámozhat sok hosszú kalásza,
Hogyha tavasz jön, lent a barázdák telve lehetnek
Terméssel s kévékbe lehet majd kötni kalászuk.
Ott ért földre először a meddő nagy levegőből.
Egymást boldog örömmel látja a két istennő.
S akkor ekép szólalt meg a fényesfátyolú Rheia:
"Jőjj, lányom, hisz a messzetekintő mennydörgő Zeus
Hív el az isteni néphez s mind megigérte, amit csak
El nem enyészők közt választasz a tiszteletedre,
S elrendelte: a körbefutó évből a leány csak
Egyharmadrészt töltsön a ködlő éji homályban
És kettőt nálad meg a többi nagy égilakónál.
Mondta, hogy így lesz és bólintott rá a fejével,
Jőjj hát, lányom, tedd meg, amit mond és ne neheztelj
Annyira féktelenül a sötétfelhős Kroniónra.
S életadó termést sarjassz föl a földilakóknak."
Szólt, és szépkoszorús Démétér nem vonakodva,
Dús szántóföldön termést érlelt meg azonnal
És az egész széles föld megtelt a drága virággal
És levelekkel. S ő elment az igaz vezetőkhöz:
Gyorsparipájú Diokléshez meg Triptolemoshoz,
Eumolposhoz, a nép vezetőjéhez: Keleoshoz,
És föltárta a szent szertartást mindegyiküknek.
Triptolemosnak, a város többi urának is éppúgy,
Melyről nem szabad ejteni szót, se pedig tudakolni,
Sem terjeszteni, mert nem tűri a szent hit a hangot.
Boldog a földi halandók közt, aki látta e titkot,
Ámde ki nem részes szent titkában, sohasem lesz
Íly boldog még holta után sem az éji homályban.
És miután mindent megmondott nékik az úrnő,
Ment az olymposi isteni néphez lánya is, ő is.
Ott élnek villámszerető Zeus oldala mellett,
Kedvesek és szentek; boldog nagyon az, kit ez úrnők
Jóakarón kedvelnek a földi halandó népből;
Annak a házához vendégül küldik azonnal
Plútost, őt, ki a földilakóknak kincseit adja.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Most pedig, illatozó nagy Eleusis népe fölött ki
Állsz és vízövezett Paroson, sziklás Antrónban
Úrnő vagy, tavasz és ősz asszonya, bőkezü Déó,
Nyujts te is és lányod, gyönyörűszép Persephoneia
Énekemért kegyesen sok szívviditó eleséget;
Énekelek mást is, de fogok még zengeni rólad.