A kosarad üres
Himnusz
|
A katolikus keresztény himnusz
Aki a keresztény katolikus vallásról és egyházról akar tudni, az két összefoglaló jellegű kötetet vehet a kezébe: az egyik az objektivitást sugallja
Szimonidész Lajos:
A világ vallásai Bp., 1988., a másik a szubjektív álláspontot
Dr. Szántó Konrád
O.F.M. A katolikus egyház története Bp., 1. kötet 1983., 2. kötet 1988.
Nem akarjuk a két álláspontot minősíteni, túl keveset tudunk ahhoz, hogy bármelyik mellett elkötelezzük magunkat - inkább azokra a jegyekre szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek mindkettőben megegyeznek - s a katolikus keresztény himnusz felé mutatnak. Úgy véljük, Jézus tanításaiban, illetve Jézus tanítványainak tanításaiban olyan új elemek vannak, amelyek alapjában különböznek a korábbi vallási képzetektől. Ezeknek a jellemzőknek az összegzése segíthet minket a himnuszok megértésében.
Talán az első ilyen a megváltás gondolata. Isten fia - aki maga is Isten személye - emberi testet öltve kereszthalálával megváltotta az emberiséget (!). Nem a zsidókat, nem a választott nép közül kiszemelt, kiemelt követőket, hanem az egész emberiséget, bőrszín, nem, társadalmi, etnikai hovatartozás figyelmen kívül hagyásával. A második ilyen lehet, hogy a megváltás meghívás is egyben, csak azokban, azoknak teljesedik ki és be ez a lehetőség, akik megvallják, hogy keresztényekké, Krisztus-követőkké válnak. Kereszténynek lenni pedig a hitvallás "hétköznapizálását" jelenti: egész életét alárendeli a jézusi tanításnak.
|
|
S ez a pont az, amely a közösség megszületését hozza magával. Olyan közösség jelenik meg, amely "befelé" megvalósítani törekszik "Isten országát", "kifelé" pedig a példát, a keresztény tanok közvetítését vállalja (történelmi korok függvényében sikeresebben és/vagy megítélhetőbben). A közösségi lét ugyanis legalább annyira fontos jellemzője a kereszténységnek, mint a megváltás - bármilyen egyháztörténetet lapozunk is, akár az eretnekekről, akár az anyaszentegyház reformjairól olvasunk, de még ha az egyházi vezetés bűnei kerülnek is szóba: a legfontosabb, visszatérő gondolat: a közösség. Valószínű, hogy a reformációt azért éli meg úgy az egyház, ahogyan, mert a közösség szakadásáról van szó (mint ahogyan a közösség védelme hevíti az eretnekek ellen harcolókat, vagy a szkizmát előidézőket). Nem fölmentésről van szó: megérteni és megértetni szeretnénk ennek a felfokozott közösségigénynek az összetevőit.
A kereszténység változó világban született: a rabszolgatartónak nevezett mind rendszerét, mind államhatalmi formáját tekintve válságban van, a feudalizmusnak nevezett forma kialakulóban - ha nem is történész, közgazdász mindenki, akkor is képesek érzékelni a korábbi világot irányító, rendező eszmék, elméletek válságát, a közösségét vesztő ember ontológikus félelmét. Nem akarjuk részletesen taglalni a különféle eretnekségeket, a leváló felekezeteket és a görögkeleti és római katolikus táborra szétszakadó egyház történetét! (Egyébként éppen ez mutatja, hogy micsoda erők hatnak a közösségi lét ellenében.)
A közösségi lét nemcsak az egyházzá szerveződésben mutatkozik meg, hiszen a szervezet kialakulása magával hozza a szervezet elválásának veszélyét is. A szertartások önmagukban még nem jelentik a közösség megmaradását, a közösségi formák újabb és újabb bekapcsolása teremtheti csak meg a fönnmaradás lehetőségét. Az államegyházzá válással egyidőben alakulnak ki a szerzetesi közösségek, amelyekbe nemcsak a papi képzésben részt vettek léphetnek be. Figyeljük meg, hogy a nagy rendalapítók milyen nagy figyelmet szenteltek a közösség életének megszervezésére (lásd pl. Szent Benedek Regulája Pannonhalma, 1948.). A szerzetesek a közös tevékenységet vagy a munkában, vagy az imádkozásban valósították meg, s az imák során minden órában, de legalábbis minden imaórában himnuszokat kellett énekelni.
Az ezredforduló utáni évszázadokban a megújuló eretnekmozgalmakkal párhuzamosan kibontakozik a laikustestvérek mozgalma: a különféle szövetségek részben az imádkozásokban, búcsúkban, szertartásokban közösek, részben pedig a himnuszéneklésben és -költészetben. S ezek a himnuszok néha igen sokatmondóak (gondoljunk pl.
Assisi Szent Ferenc
Naphimnuszára). A himnusz szinte az egyetlen műfaj, amelyben a hívő egyszerre tudja megérni azt az élményt, hogy egyed és Isten választott közösségének tagja - nem véletlenül kedvelik annyira. Az első keresztény himnuszok az Újszövetségig mennek vissza, egyike a legelsőknek az ún. Magnificat. Sajnos, hanganyagunk most sincs, bár a kutatók megegyeznek abban, hogy a "Magnificat" az Ószövetség zsoltáraira épül - s így nem lenne kizárt valamiféle rekonstrukciós kísérlet. Ám erre nincs igény a keresztény világban, mert a témát napjainkig több zeneszerző is feldolgozta - igaz, saját korának zenei eszményeihez igazítva.
A "Magnificat" (Lukács 1.46-55.)
Figyeljük meg, hogy bár töredékesen, esetenként zavaró hibával szólal meg Mária, az egyszerű zsidó várandós asszony, mégis mennyire különleges spontán öröme, hogy Isten személyes kapcsolatba lépett vele - s micsoda kontraszt ehhez a 9. osztályban tanult Ómagyar Mária Siralom szövege. (Ne csak a szituáció különbözőségére gondoljunk: ott a fogantatás, itt a levétel után vagyunk - mindkét esetben ölében hordja a testet -, hanem az érzelmi intenzitásra!).
A katolikus és az ortodox kereszténység Mária-kultusza nem véletlen - s nem annyira pogány formákra visszavezethető tisztelet: Mária nőiessége, asszonyisága anyaságában válik általános emberivé, esendősége és az eseményeknek való kiszolgáltatottsága örök szimpátia-lehetőséget jelent minden szenvedőnek, nemhez való kapcsolódás nélkül.
|
;){kind=link}
;){kind=link}
;){kind=link}
;){kind=link}