Himnusz

A viselkedés olyan magatartásforma, amelyet elvárnak tőlünk - milyensége az ezt igénylő csoport, közösség értékrendjétől függ. A viselkedést íratlan és írott szabályok rögzítik - az adott közösség egyfajta azonosulási kódnak tekinti, tehát megsértése - ha lehetséges is megsérteni - a közösségből való kivetést eredményezheti. A viselkedés vonatkozik az öltözékre, a testbeszédre és a nyelvi kommunikációra egyaránt.

A következő gondolatok a Himnusz (és más himnuszok, népénekek) kapcsán előforduló viselkedési elvárásokhoz kapcsolódnak.

Az öltözék és eszközhasználat szempontjából az elfogadott viselkedési minta a Himnusz hallgatásakor az ünnepélyesség érzékeltetése - ez mind a közösség, mind a közösségi alkalom fontosságának egymást kölcsönösen erősítő kinyilvánítása. A fedetlen fő - elsősorban a férfiaknál - a keresztény európai kultúrában a vallásos emelkedettség, a szentség, illetve az áldásvárás és az alázat szinte kötelező jele. A nők esetében ilyen elvárás nincs, de a tömeges gesztus (és az ehhez való alkalmazkodás) elfogadása mindig nagy hatást vált ki. A zártabb, rendezettebb öltözék (célszerű például begombolkozni, vagy a félmeztelenséget, "lazaságot" mutató formákat jelzésszerűen megszüntetni) mindkét nemtől elvárt külsőség. A nem előírásos eszközök letétele, az előírásosaknak pedig előírt tartása (pl. a zászló, a fegyver) az ünnepélyesség jele. A viselkedést előírhatja, illetve irányíthatja valamilyen szabály.

A testbeszéd közmegegyezés szerinti illendősége a Himnusz hallgatása közben az ún. vigyázz állás az ajánlott testtartás (de legalábbis a mozgás kerülése). Az arcon figyelem, komolyság, emelkedettség tükröződjön; a tekintet vagy a többség által is nézett pontra irányuljon, vagy el-fölfelé. A Himnusz hallgatása közben ne dohányozzunk, ne együnk és ne igyunk - ezeknek a "hétköznapi szükségleteknek" akaratlagos korlátozása azt is jelenti, hogy le tudjuk győzni szükség esetén vágyainkat is.
Énekeljük a szöveget, ha közös éneklés van (ha nincs, akkor is jó, ha mozog a szánk). A közös éneklés ugyanis a legnyilvánvalóbb jele annak, hogy valóban a közösség tagjainak valljuk magunkat.

A nyelvi kommunikáció egyetlen követelménye: a Himnusz szövegét és dallamát meg kell tanulni - "előadásszintűre". A nem-éneklés gesztusértéke igen erős előítéleteket eredményez (még ha nem is fogalmazzák meg nyíltan).

Komoly kérdés ez, ti. az alkalom emeli-e a Himnusz ünnepélyességét, vagy a Himnusz és az alkalom jelenti az ünnepélyességet? Azt az ünnepélyességet, amely a szemlélő közönséget bekapcsolhatja egy virtuális közösségtudatba. (Nemzeti múlt, sorsközösség, haza - talán közhelyeknek tűnnek, de itt most konkrét megvalósulássá lehetnek, lehetnének.) Az ünnepi emelkedettség tehát nem a látványosság kedvéért van, hanem azért, hogy előkészítse a résztvevőket a "föloldódásra".

A kérdés nem akadémikus, lényegében "makrokommunikációról" van szó: a közösség jelhasználata, a jelek minőségének és jelentésének szabályozhatósága, valamint annak érvényessége meddig terjed?

A Himnusz "himnuszságát" a közösségi legitimáció, a közmegegyezés adja. A törvényes szabályozás törvényes garanciákat is jelent. A magyar alkotmány így ír erről a kérdésről:

XIV. fejezet A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG FŐVÁROSA ÉS NEMZETI JELKÉPEI
75.§ A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.
A kitétel azt jelenti, hogy csak az Erkel-zenével!

Az 1989-es Magyar Köztársaság alkotmányáig a magyar himnusz nem volt benne az alaptörvényben.