|
A várost lakó, féltve szerető tudósok, művészek, polgárok szólalnak meg, régibb és legifjabb generációk tagjai. A város jelenének, jövőjének féltésében egyetért magyar, román, német és más nemzetiségű polgár. Hiszen a jogos büszkeséggel őrzött "kincses" évszázadok után - a két világháborút, a Ceausescu-diktatúrát követően - most "Funar-korszakát" éli a település.
A kincsesből kincstelenné, koldussá tett Kolozsvár útját a kötet a mából visszapillantva, a lehető legellenőrizhetőbb dokumentáció alapján mutatja fel. Meggyőzően érvényesül az a törekvés, hogy ez a gyűjtemény messzemenően elkerülje az egyoldalúságot, az elfogultságot. A megszólalók legtöbbje mögött tekintélyes tudományos életút vagy művészi pálya áll. Bátor szókimondással jellemzi a válságos helyzetet Ciprian Mihali kolozsvári filozófiatanár: "...áporodott levegőjű és esztétikailag megnyomorított város" most Kolozsvár.
"Fullasztó és logikátlan" erőszak, "szimbolikus grandománia" jellemzi, és a legfontosabb, a "közönséges polgári felelősség" az, ami hiányzik. Noha utóbbi a város történetének éltető, fenntartó ereje. Erről tanúskodik többek között a XI. századi kolozsmonostori apátság, céhszabályzatok sorozata (1467-től), az első gyógyszertár és hivatalos orvos (1591, 1673), eső városi mérnök (1833), a világelső takarékpénztár (Bölöni Farkas Sándor Kolozsvári Gondoskodó Társasága).
Amikor Wilfried E. Schreiber geográfus - a sajnos csupán kis számban itt maradt németség városhoz hű tagja - az "én Kolozsvárom"-ról beszél, ugyancsak ezt a teremtő kultúrát hangsúlyozza. A város mindennapjait elképzelhetetlennek tartja felsőfokú oktatási intézményei, két színháza, operája, "nagyszerű filharmonikus zenekara", "annyi örömet szerző múzeumai" nélkül - de a kis etnikumok jelenléte nélkül is.
A köznapokhoz éppúgy hozzátartoznak az utcai beszélgetések, a zsidó-, örményviccek, mint a Német Fórum vagy az Octavian Burancu alapította Interetnikus Párbeszéd Szövetsége. Egybevág az azzal a képpel, amelyet Camil Muresan történész vetít elénk eszményképként. Szerinte olyan szellemi központ, "közeg" kell hogy legyen ez az ősi város a XXI. században is, "amely magába olvasztja, ugyanakkor sugározza a nemzeti kultúrákat - a maguk komplementer, kreatív eredetiségében, kölcsön
hatásában és egymásmellettiségében".
Több szerző hívja fel a figyelmet arra, hogy igen fontos a kolozsváriak és a Kolozsváron lakók közötti megkülönböztetés. A kulcsos város egyik kulcskérdése: kik határozhatnak jövőjéről? Azok, "akikben él a város" vagy azok, "akik csak élnek a városban" (Vetési László lelkész). Hatalmas a távolság a jelenkori, felduzzasztott lakosságú (s ugyanakkor nem felelős városi polgárságú) település és a betöltésre váró feladat, hivatás, lehetséges kolozsvári távlat között. A cél: "magyarság és románság kibékülésének és Európába való közös illeszkedésének" jelképévé és központjává válni - az elzászi német-francia példához hasonlóan. (Így fogalmaz Fejtő Ferenc a fent idézett Camil Muresannal s a kötet alaphangjával egybehangzóan.)
"Kolozsvár ma 2000 (inger)küszöbén pihen, mint a kitett Gyermek a maga csecsemőesélyei és merénylő Heródesei közelében" - írja személetes metaforaként Lászlóffy Aladár. Nem kevésbé markánsan fogalmaz Mircea Dinescu, amikor "Funar tata" tevékenységét tűzi vitriolba mártott tolla hegyére: "hol a kolozsvári káposzta betiltására" koncentrál, hol arra kötelezné a speciális rendeltetésű vendéglőket, hogy "a menü élére friss magyarokból darált hús kerüljön". S mindez harmonizál azzal a tömör, költői mondattal, amelyet okkal idéz Csiki László Szilágyi Domokostól: "Végidőkig tűrhetetlen, amit tűrve ülhetek".
A kötet gondolatai, szavai önmagukban is égetően időszerű üzenet hordozói. Kós Károly hajdani röpirata mintájára "égre kiáltó szó"-nak nevezhetnénk. Ezt nyomatékosítja a könyv külleme, Deák Ferenc kiemelkedő grafikusi munkája. A Kolozsvár műkincsei alapján készült "képíró" vázlatlapok nemcsak emlékezetesen őrzik, hanem egyben gyarapítják is ezeket a városhoz fűződő értékeket. A fedőlap Szent Sebestyéne ékesen szól, akár a szavak: a vázolt helyzet szimbóluma...
|
|
