|
- A Fekete-piros versek költője az ötvenes években még lenyűgözve nézhette a székiek táncát a kolozsvári Malomárok partján. Ma pedig már örül, ha betemetik a gödröket Mátyás szobra előtt. Nem fájdalmas?
- Fájdalmas. Amikor valaki sokáig él egy városban, csak olykor döbben rá, hogy változik körötte a világ: a kereskedő már nem ugyanaz, az iparosok kicserélődnek. Azt is csak akkor vesszük észre, hogy mennyit öregedtünk, ha egyszer alaposabban megnézzük magunkat a tükörben. Kolozsvárott egy-egy temetés a tükörbe nézés. Csupa öregember gyűl össze, s lehet persze különböző összejöveteleken énekelni, hogy "Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk..." - de miért hagyjuk? Rajtunk is múlik. Eljött több mint 150 ezer ember, és az igazi baj nem is ez, hanem az, hogy nem születik elegendő gyermek.
Cseres Tibor nyomán, kissé frivolan, azt mondhatnám: hazát nemcsak hű karddal, hű hüvellyel is lehet szerezni. Iskolák, lehetőségek vannak: gyerek nincs. Ha meg-megtelik is a terem a kiállítások megnyitóján, vagy akár ha Oxfordban nemzetközi díjat szerez is a színház, ne áltassuk magunkat, hogy ez igazi művelődési élet. Nemrég olvastam, a kolozsvári színház büszkélkedett azzal,
hogy négy év alatt mennyien nézték meg egyik stúdió-előadását. Hát régebben Méhes György egy évad alatt szinte ennyi nézőt hozott be.
- Mit tapasztal, kevesebbet olvasnak az emberek?
- A kultúrához való viszony ugyanúgy átalakult, mint Magyarországon. A könyvnek egykor nivelláló szerepe volt, hiszen nem lehetett más gazdagságot gyűjteni, mindenki szegény volt, de abban legalább egyenlő, hogy könyvet tudott venni; és vett is. Nem vívmánya volt ez a szocialista rendszernek, hanem egyszerű velejárója, hogy a szegénységben a falun és városon olvastak az emberek. Ma azonban egy verskötet már 150 ezer lej, s az 1 milliós nyugdíjhoz képest ez nagyon drága.
- A magyar parlamentben hamarosan tárgyalják azt a státustörvényt, amely bizonyos jogokat biztosítana a határon túli magyaroknak. Ön milyen jogot kívánna Magyarországon az erdélyieknek?
- Nem többet, mint Tito jugoszlávjainak volt Németországban és Ausztriában. Kapjanak munkavállalási engedélyt, dolgozhassanak, fizessék a társadalombiztosítást és az adót. A keresetet pedig vigyék haza, ahogyan az amerikás magyarok a két világháború között.
- Indokoltnak tartja a románok érzékenységét azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon másként kezelik őket a státust illetően?
- Forduljunk magunkba: bennünket is irritálna, ha mondjuk a franciák kijelentenék, hogy a latin testvériség jegyében külön kezelik a Romániában élő magyarokat és románokat. Hogyan lehet együttélésre buzdítani így? Olyan ez, mint a betyár csíki menyecske esete, akinek nyolc apától négy gyereke született, s eladta őket amerikai családoknak; azok meg csak a kék szeműeket vitték. Szerintem akár vízumot is vezessenek be, és tartsák nyilván azokat, akiket szélhámosságon fogtak, de a nemzetiség szerinti válogatás kényes dolog. Én azt sem szeretem, ha az egyház, az RMDSZ vagy más szervezet mondja meg, hogy ki a magyar.
- Hadd kérdezzem meg, bár tudom, a kérdés bizonytalan útra visz, ön szerint hogyan lehet ezt eldönteni?
- Én szó szerint veszem, hogy az a magyar, aki annak vallja magát. Ne pipáljuk ki mindjárt Liszt Ferencet! Lehet valaki úgy is magyar, hogy egy szót sem tud a nyelven: egyszerűen azért, mert nem volt lehetősége megtanulni. Én nem mernék különbséget tenni. Viszont hadd mondjak egyebet: apósom füléből Assiagnónál kicsípett egy darabot a srapnel; az öreg lengyel származású volt, családja még I. Lipót alatt jött Magyarországra.
Ez a darab a feleségem füléből is hiányzik. És Bori unokámnak is hiányzik. Hogy lehet ez? Mindketten klónozott magyarok? De hát végső soron hiába rendelkezem majd igazolvánnyal, amely bizonyítja, hogy magyar vagyok, ez úgysem fog változtatni az erdélyi magyarok magyarországi fogadtatásán. Én ha egyszer megírom válogatott határincidenseimet, az nem az osztrákokkal vagy az amerikaiakkal, de nem is a románokkal fog foglalkozni: hanem a magyar határőrrel. Akit végigmértek már lekezelően a határátkelésnél, az tudja, miről beszélek. Engem le
is szállítottak már egy vonatról. A pöffeszkedő határőr megkérdezte, nem voltam-e még kitiltva. Hát egyelőre nem voltam.
- Érzi-e, hogy az erdélyi magyarokat megkülönböztetik Magyarországon?
- Igen, de főként azért, mert nem ismerik eléggé az erdélyi viszonyokat. Egy ideig azon csodálkoztak, hogy az erdélyiek milyen jól beszélnek magyarul, és nem lettek románok. Most már azt mondják: hímesebben beszélünk, mint a magyarországiak. Egyik sem pontos. Tudomásul kell venni, hogy a magyar annyiféle, ahány helyen lakik. Erdélyben éppen annyi szélhámos és semmirekellő magyar ember van, mint Magyarországon. És persze, ugyanannyi tisztességes ember is. Bár lehet, hogy abból talán egy kicsit több...
- Milyen viszonyban van a román irodalmi élet szereplőivel?
- Tudtommal nincs bajuk velem. A kolozsvári lap karácsonyi számában négy versem jelent meg románul. A Steaua című lap két kötetemről is írt. Nekem soha a román írókollégákkal nem volt bajom. Amikor 1987-ben kiléptem az írószövetségből, tiltakozásul, mert nem kaptam írószövetségi hozzájárulást útlevélkérelmemhez, akkor két román író is kilépett szolidaritásból.
- Azóta visszalépett?
- Nem én! Sem Romániában, sem Magyarországon!
- Társasági beszélgetés közben egyszer felvetődött, úgy kellene válogatni a státustörvényhez, hogy ha valaki el tud szavalni egy Petőfi-verset a határon, az jöhet dolgozni is. Lehet, hogy jönnek majd románok, de legalább Petőfit olvasnak...
- Ötletnek jó, de tudja mit? Engem ne vizsgáztassanak. Különben is, ha ezt bevezetik, és mindenkinek be kell tartania, előfordulhat, hogy sokan Magyarországról nem jöhetnek Erdélybe. Ősszel Alcsútdobozon jártam; ugye ismerős a település? A sportcsarnokban 15 általános iskola gyerekeit hozták össze látásomra-hallásomra. Ahogy szokott lenni, a gyerekek megkérdezték, mikor írtam első versem. Ilyenkorra nekem kész a válaszom: annyi idős voltam, mint te, fiam; a gyermek, aki kérdezett. És azt is megmondtam, hogy kiről írtam azt a verset, s ez igaz is: Damjanich Jánosról A csarnokban csönd lett.
Ki volt Damjanich János? - kérdeztem. Csönd. Ki volt Damjanich János? - kérdeztem újra. Gyerekek, mondtam, ne hozzatok szégyenbe, hát Erdélyben a legkisebb faluban is tudják! Mire valahonnan súgva megszólalt egy tanár "aradi vértanú...". Tanár úr, feleltem, nem súgni: tanítani kell. Itt a baj.
- Ön egy hargitai faluból, Nagygalambfalváról indult és kolozsvári költőként is megtartotta érzékenységét a népi, az egyszerű és a természeti dolgok iránt. Mit szól hozzá, hogy hatalmas falu lett a világ?
- Először is azt veszi észre az ember hogy ma már mindenki angol. A juhászbojtár is, ha megdícséri a puliját, azt mondja oké. Budapesten egyre nehezebb eligazodni; nemcsak az idegen feliratok miatt: az új divat az emberek munkájára is átragad. Nem is kell tovább mondanom, mindenki találkozott már projectmanagerekkel; tudják mire gondolok. De mondjak mást: odavagyunk attól, hogy lefordították Petőfi Sándor János vitézét angolra.
De az, hogy Petőfi összes művét oroszra négy kötetben olyan költők fordították, minta Nobel-díjas Borisz Paszternak, s a gyűjteményben az utlsó levél is megtalálható, az nem számít akkora eredménynek. A Tiennanmen téren, Pekingben, amikor a diákok tüntettek, az egész világ feszülten, elszorult torokkal figyelte, mi történik. De láttuk-e, mi állt a nagy transzparensen? Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem - ez volt rajta! Mert a vers benne van Petőfi kínai fordításkötetében, amely nem 1500 példányban jelent meg, mint az angol, han
em több millió példányban.
- Szeretné-e már az Európai Unióban látni Magyarországot?
- Szeretném, azt azonban már sokallom, hogy minden reggel olyan hírekre ébred az ember, hogy mi vagyunk a legjobb tanulók, mi már elsők vagyunk, az első körben számíthatunk a felvételre, és a többi. Már réges rég Európában vagyunk, s még mindig úgy érezzük, ezt kell mondanunk. Emlékszem, a proletkultusz idején Marosi Péter az Utunk című kolozsvári hetilapban minden színikritikáját így fejezte be: "A kolozsvári magyar színház ezzel az előadásával bebizonyított, hogy újabb lépést tett a szocialista realista színjátszás elsajátítása felé.".
Hét ez jut eszembe a reggeli hírekről: mindig újabb lépést teszünk mi is Európa felé. De ha már az előbb arról beszéltünk, hogy nem születik elegendő gyermek, hadd mondjak egyebet is. Nemrég Savoyai Jenő zentai csatagyőzelmének ünnepségén nyilvánosan is elmondtam, félig tréfából, hogy én bizony nem örülök a NATO-csatpatok 300 évvel ezelőtti győzelmének. Mert én akkor nem a herceg seregébe, hanem Thököly uram csapatába állt
am, a túloldalon. Gondolják el, ha akkor mi győzünk, ma a Duna-medencében 50 millió magyar mohamedán tolongana.
|
|
