A KATOLIKUS KERESZTÉNY HIMNUSZ

Aki a keresztény katolikus vallásról és egyházról akar tudni, az két összefoglaló jellegű kötetet vehet a kezébe: az egyik az objektivitást sugallja Szimonidész Lajos: A világ vallásai Bp., 1988., a másik a szubjektív álláspontot Dr. Szántó Konrád O.F.M. A katolikus egyház története Bp., 1. kötet 1983., 2. kötet 1988.
Nem akarjuk a két álláspontot minősíteni, túl keveset tudunk ahhoz, hogy bármelyik mellett elkötelezzük magunkat - inkább azokra a jegyekre szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek mindkettőben megegyeznek - s a katolikus keresztény himnusz felé mutatnak. Úgy véljük, Jézus tanításaiban, illetve Jézus tanítványainak tanításaiban olyan új elemek vannak, amelyek alapjában különböznek a korábbi vallási képzetektől. Ezeknek a jellemzőknek az összegzése segíthet minket a himnuszok megértésében.

Talán az első ilyen a megváltás gondolata. Isten fia - aki maga is Isten személye - emberi testet öltve kereszthalálával megváltotta az emberiséget (!). Nem a zsidókat, nem a választott nép közül kiszemelt, kiemelt követőket, hanem az egész emberiséget, bőrszín, nem, társadalmi, etnikai hovatartozás figyelmen kívül hagyásával. A második ilyen lehet, hogy a megváltás meghívás is egyben, csak azokban, azoknak teljesedik ki és be ez a lehetőség, akik megvallják, hogy keresztényekké, Krisztus-követőkké válnak. Kereszténynek lenni pedig a hitvallás "hétköznapizálását" jelenti: egész életét alárendeli a jézusi tanításnak.

S ez a pont az, amely a közösség megszületését hozza magával. Olyan közösség jelenik meg, amely "befelé" megvalósítani törekszik "Isten országát", "kifelé" pedig a példát, a keresztény tanok közvetítését vállalja (történelmi korok függvényében sikeresebben és/vagy megítélhetőbben). A közösségi lét ugyanis legalább annyira fontos jellemzője a kereszténységnek, mint a megváltás - bármilyen egyháztörténetet lapozunk is, akár az eretnekekről, akár az anyaszentegyház reformjairól olvasunk, de még ha az egyházi vezetés bűnei kerülnek is szóba: a legfontosabb, visszatérő gondolat: a közösség. Valószínű, hogy a reformációt azért éli meg úgy az egyház, ahogyan, mert a közösség szakadásáról van szó (mint ahogyan a közösség védelme hevíti az eretnekek ellen harcolókat, vagy a szkizmát előidézőket). Nem fölmentésről van szó: megérteni és megértetni szeretnénk ennek a felfokozott közösségigénynek az összetevőit.

Jézusszobor a Pico da Tijuca csúcson, Brazília.

A kereszténység változó világban született: a rabszolgatartónak nevezett mind rendszerét, mind államhatalmi formáját tekintve válságban van, a feudalizmusnak nevezett forma kialakulóban - ha nem is történész, közgazdász mindenki, akkor is képesek érzékelni a korábbi világot irányító, rendező eszmék, elméletek válságát, a közösségét vesztő ember ontológikus félelmét. Nem akarjuk részletesen taglalni a különféle eretnekségeket, a leváló felekezeteket és a görögkeleti és római katolikus táborra szétszakadó egyház történetét! (Egyébként éppen ez mutatja, hogy micsoda erők hatnak a közösségi lét ellenében.)
A közösségi lét nemcsak az egyházzá szerveződésben mutatkozik meg, hiszen a szervezet kialakulása magával hozza a szervezet elválásának veszélyét is. A szertartások önmagukban még nem jelentik a közösség megmaradását, a közösségi formák újabb és újabb bekapcsolása teremtheti csak meg a fönnmaradás lehetőségét. Az államegyházzá válással egyidőben alakulnak ki a szerzetesi közösségek, amelyekbe nemcsak a papi képzésben részt vettek léphetnek be. Figyeljük meg, hogy a nagy rendalapítók milyen nagy figyelmet szenteltek a közösség életének megszervezésére (lásd pl. Szent Benedek Regulája Pannonhalma, 1948.). A szerzetesek a közös tevékenységet vagy a munkában, vagy az imádkozásban valósították meg, s az imák során minden órában, de legalábbis minden imaórában himnuszokat kellett énekelni.

Jézus széttárt karokkal áll a Pico da Tijuca csúcson, mintegy átölelve az alant elterülő várost.

Az ezredforduló utáni évszázadokban a megújuló eretnekmozgalmakkal párhuzamosan kibontakozik a laikustestvérek mozgalma: a különféle szövetségek részben az imádkozásokban, búcsúkban, szertartásokban közösek, részben pedig a himnuszéneklésben és -költészetben. S ezek a himnuszok néha igen sokatmondóak (gondoljunk pl. Assisi Szent Ferenc Naphimnuszára). A himnusz szinte az egyetlen műfaj, amelyben a hívő egyszerre tudja megérni azt az élményt, hogy egyed és Isten választott közösségének tagja - nem véletlenül kedvelik annyira. Az első keresztény himnuszok az Újszövetségig mennek vissza, egyike a legelsőknek az ún. Magnificat. Sajnos, hanganyagunk most sincs, bár a kutatók megegyeznek abban, hogy a "Magnificat" az Ószövetség zsoltáraira épül - s így nem lenne kizárt valamiféle rekonstrukciós kísérlet. Ám erre nincs igény a keresztény világban, mert a témát napjainkig több zeneszerző is feldolgozta - igaz, saját korának zenei eszményeihez igazítva.

A "Magnificat" (Lukács 1.46-55.)

1.46.	Erre Mária így szólt: "Magasztalja lelkem az Urat,
1.47.	és ujjongjon szívem üdvözítő Istenemben.
1.48.	Hiszen tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát: lám ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék.
1.49.	Mily nagy dolgot művelt velem a hatalmas és szent az ő neve!
1.50.	Irgalma az istenfélőkre szállt nemzedékről nemzedékre.
1.51.	Nagyszerű dolgokat művel karja erejével: szétszórja a szívük szándékában gőgösködőket.
1.52.	Uralkodókat taszít le trónjukról, de fölemeli az alázatosakat.
1.53.	Éhezőket tölt be minden jóval, de üres kézzel bocsátja el a gazdagokat.
1.54.	Fölkarolja szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék az ő irgalmasságáról.
1.55.	Amint szólt atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökké."

Figyeljük meg, hogy bár töredékesen, esetenként zavaró hibával szólal meg Mária, az egyszerű zsidó várandós asszony, mégis mennyire különleges spontán öröme, hogy Isten személyes kapcsolatba lépett vele - s micsoda kontraszt ehhez a 9. osztályban tanult Ómagyar Mária Siralom szövege. (Ne csak a szituáció különbözőségére gondoljunk: ott a fogantatás, itt a levétel után vagyunk - mindkét esetben ölében hordja a testet -, hanem az érzelmi intenzitásra!).

A katolikus és az ortodox kereszténység Mária-kultusza nem véletlen - s nem annyira pogány formákra visszavezethető tisztelet: Mária nőiessége, asszonyisága anyaságában válik általános emberivé, esendősége és az eseményeknek való kiszolgáltatottsága örök szimpátia-lehetőséget jelent minden szenvedőnek, nemhez való kapcsolódás nélkül.
Simone Martini: Angyali üdvözlet, 1333. Galleria degli Uffizi, Firenze

	Vissza a lap tetejére
	A "bekapcsolódó" jelentés
	A protestáns felekezetek zsoltára

(c) Mozaik Oktatási Stúdió
Szeged, Debreceni u. 3/b.