2. A himnusz-fogalom kialakulásához
2.1. Fogalomtörténet
Ahhoz, hogy tisztában legyünk, miről is beszélünk, érdemes a poétika és a műfajtörténet területén elkalandoznunk. Aztán majd meg kell néznünk azt is, hogy a művelődés- és kultúrtörténet hogyan módosítja fogalmainkat.
2.1.1. Irodalomelmélet és műfajtörténet
Az irodalomelmélet és műfajtörténet megnevezés nem annyira tudományos igényű, mint amennyire első hallásra hallható. A himnusz köznapi értelmezése több is, kevesebb is, mint amennyit az irodalomtudomány elfogad. A vizsgálatunk (még ha leegyszerűsrített is) a rendszerezést segíti - akkor is, ha a szerint ennek nincs racionalitása.
| A himnusz fogalma A himnusz (a görög hümnosz 'ének' jelentésű szóból a latin hymnus
átvételével) első jelentése
vallásos jellegű, istent vagy az isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért
fohászkodó, imaszerű ének. (Az ódától az választja el, hogy annak tárgya bármi lehet.) A vallásos
költészet egyik legrégibb formája. A kereszténység
az ószövetségi hagyományt kapcsolja össze a hellenisztikus - romanizált
himnuszfelfogással; ehhez a beszélt nyelvűséghez és a kevésbé iskolázott hívek
összefogásához kapcsolódik a himnuszköltészet újabb szakasza. A dallam és a
szöveg szoros kapcsolata és a cluny-i mozgalommal
induló reformirányzatok a személyességet és a hétköznapiságot helyezték
előtérbe. A himnusz lassan kezd kiválni a szoros szertartásrendből. A vallásos himnuszköltészet utolsó nagy
hulláma a reformációval
indul (nemcsak a protestáns felekezeteknél, hanem a katolikus egyházban is arra
törekedtek, hogy a hívek megnyilvánuló közösségét az éneklés is összefogja). A
szekularizálódó közösség megőrzi az ének jelentőségét. Így lesz a himnusz
legtágabb értelemben az ódával
azonos értékű műfaj: olyan szárnyaló lendületű költemény, amelyet bármely téma
- eszme, elvont fogalom, természeti jelenség, személy, ország - magasztalására
írtak. |
|
A népének - és a sokak szerint vele azonos
jelentésű egyházi népének, szentének, vallásos
ének a hívők szélesebb körében elterjedt vallásos tartalmú lírai dal, mely
többnyire alkalmi jellegű, egyházi szertartáshoz rendszerint nem kapcsolódik
közvetlenül, és nem is mindig jóváhagyott.
Zsinati határozatok és irodalmi emlékek arra vallanak, hogy a középkor második
felében kezdtek kialakulni, többnyire
latin nyelvű előképekből; mise előtt és után, nagyobb ünnepeken, búcsúkon
továbbá csata előtt (közben?) énekelték ezeket. A reformáció erősíti meg
hagyományukat, a barokkban kap tartalmuk hazafias színezetet - ekkor válik el fogalmuk
a szűkebb értelemben vett vallásosságtól (de megőrzi eszköztárát).![]()
A hazafias népénekek a 19. században terjednek el, amikor az új közösségtudat, a modern polgári nemzettudat kialakul - ennek megnyilvánulása a közös éneklés is. A közös éneklés emeli az esemény fontosságát, minden énekes érzelmileg is azonosul - részben a szövegben általa is kinyilvánított értékekkel, hagyományokkal, részben az alkalom és az alkalomhoz kapcsolódó esemény, hagyomány elfogadott értékeivel. Mivel a vallásos eszközök jelenléte is emelkedettséget biztosít, a hazafias népének előadása (és/vagy hallgatása ) kiszámíthatatlan indulatokat, szenvedélyeket gerjeszthet.
![]() |
Hollósy
Simon: Rákóczi induló, vázlat [1899. Olaj, vászon, 92x127 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest] |
A nemzeti himnusz és a nemzeti népének olyan műfaj, amely a modern nemzetté válással egyidőben alakul ki. Egy-egy
nemzet tagjainak, egy ország népeinek - esetleg egy választott, vállalt közösséghez
való kapcsolódóknak együvé tartozását, öntudatát kifejező, az alkotmányban
és/vagy a kulturális hagyományban rögzített, őrzött énekek, amelyeket hivatalos,
ünnepélyes alkalmakkor adnak elő; mintegy dalformájú szimbólumok,
amelyek más szimbólumokkal együtt (pl. zászló, címer, ünnep, szertartás)
összekapcsolva funkcionálnak. |
SZEGED 1/5/00 3:39:12 PM szerda