2. A polgárosodás programja Magyarországon

	Kialakulása
	Tartalma
	Gazdasági kérdések
	Politikai kérdések
	A polgárosodás "tere"
	Hagyományos keretek
	Új formák
	Csoportok és programok
	Udvarhűek, dinasztiahűek
	Alkalmazkodás a birodalmi kerethez
	A hagyományos keretek megváltoztatása
	A birodalmi vezetés problémái
	Csiki-csuki

2.1. Kialakulása

A magyar polgárosodás programja nem szerveződött tételes politikai ideológiává - s nem tekinthető ennek az Ellenzéki nyilatkozat sem, egyrészt mert ez utóbbi arra szolgált, hogy az ellenzék egységét megteremtse, másrészt mert az említett nyilatkozat után is jelentek meg programok, memorandumok.
A magyar társadalmi-állami átalakulás kezdetei az 1790-es évekre nyúlnak vissza. A nemzeti gondolat ekkori harcosai nem tudták nézeteiket pontosan meghatározni: miközben független Magyarországról vagy alkotmányosságról beszéltek, az 1791-es országgyűlés kimondta, hogy hivatalt továbbra is csak nemes viselhet.
Még az 1791-es országgyűlés is annak a célnak érdekében küldi ki az ún. kilences bizottságot, hogy hogyan lehetne az abszolutikus birodalmat a magyar rendi szabadságjogok beépítésére rávenni. S ennek a kilences bizottságnak jelentéseit veszik elő az 1825-ös országgyűlésen, pontosabban adják ki a régi bizottsági javaslatokat újbóli átnézésre. Nem véletlen tehát, hogy a magyar polgárosodás programjának kialakulása az 1820-as évek végéhez kötődik.

2.2. Tartalma

A sokféle program közös lényege a polgári átalakulás korlátainak eltörlése, azaz a különféle jogok kiterjesztése.
A program megítélést megnehezíti az, hogy a történészek a különböző történelemfilozófiai alapról készítik feldolgozásukat, amely tartalmazza természetesen politikai meggyőződésűket is. Mi nem kívántuk a különböző feldolgozások kritikáját adni, ugyanakkor a puszta tények mellett és helyett mégis összegzést és minősítést adunk. Viszont ezek tudatában törekedtünk objektivitásra.

A programok részleteit így csoportosítjuk:

2.2.1. Gazdasági kérdések

A törvényes és/vagy rendeleti úton kezdeményezett, irányított és végigvitt folyamatoknak a következő kérdések megoldására kell irányulnia:

1. a tulajdonjog fölszabadítása (beleértve a földesúri és a jobbágyi földek megkötéseinek végleges fölszámolását, például az ősiség, a hitbizomány, a bírhatás és az örökíthetőség)
2. a munkaerő fölszabadítása (mindenféle megkötés eltörlése a banalitásoktól a céhtörvényekig)
3. a hitel- és pénzügyi élet szabadsága
4. az állami beavatkozás jogkörének minimalizálása

A reformok részletezése részben a helyi függvények figyelembe vétele, részben pedig egyezkedési alap.

Szeretném a figyelmet fölhívni két fontos kérdésre:

1. A gazdasági reformoknak a birodalom egész területére ki kell terjedniük, függetlenül a magyar vagy más politikai tényezők (udvar, birodalmi érdekeltségű kiváltságosok, osztrák vagy más nemzetiségű politikusok) kezdeményezésétől.
2. A gazdasági reform nem igényel beleszólást a magántulajdon viszonyaiba (a polgári forradalmakban sem igényelt), viszont a mindenkori politikai helyzet szociális feszültsége magával hozza, hogy az átalakulási folyamat "kezelhetősége" érdekében, valamint a múltbeli hibákért és a késedelemért "fizetni" kell. Ez a "fizetség" a kényszerű beavatkozást jelenti, például az úrbéres földek kárpótlás nélkül vagy valamilyen kárpótlással történő átruházása, a szolgáltatások és szolgálatok kárpótlás nélkül vagy kárpótlással történő megszüntetése stb. Mindez azonban nem elengedhetetlen követelménye az átalakulásnak, ezért ennek létét vagy hiányát nem lehet a polgári átalakulás sikere jeleként tekinteni.

Mindezek megvalósulása még nem jelenti a polgári átalakulás befejeződését, csak a nyitányát. Egyrészt tőkére van szükség, amely mozgásba hozza a gazdaságot, másrészt az új gazdasági rendszer kereteinek kiépülésére - ez időigényes folyamat.
A fentiek ismeretében úgy ítéljük meg, hogy a reformkor utolsó éveiben mind az ellenzék, mind a konzervatív kormánypárt, mind pedig az udvar számolt a fenti célok megvalósításával, csak a végrehajtás ütemezése, sorrendje és birodalmi kiterjedtsége kérdésében voltak viták.

2.2.2. Politikai kérdések

Amilyen mértékben közeledtek egymáshoz a különféle álláspontok a gazdasági átalakulás tekintetében, olyannyira távolodtak egymástól a politikai megoldási ajánlatokban. Nem kívánom az egyes álláspontokat minősíteni, csak egyetlen érdekszempontra hívom föl a figyelmet: az Osztrák Császárság politikai rendszerének a gazdasági átalakulások hatására és azzal egy időben, sőt esetenként a gazdasági változást megelőzve át kell alakulnia.
Ez az átalakulás fölveti az elitcsere kérdését, amely azért is kényszerítő, mert ha a gazdasági átalakulásért áldozatokat kell hozni, akkor az áldozatot hozó egyrészt valamiféle politikai kárpótlást igényel, másrészt a már létező polgári államok gyakorlata megmutatta, hogy az állami irányításban való közreműködés messze nagyobb gazdasági előnyökkel járhat, mint a feudális berendezkedés esetében. Így aztán csak azokat a politikai kérdéseket tekintjük a polgári átalakulás elengedhetetlen feltételeinek, amelyek nélkül a gazdasági sem következik be - a többiről máskor ejtünk szót.
Ahhoz, hogy a polgári átalakulás folyamata különösebb akadály nélkül megtörténjen az alábbi kérdések várnak megoldásra:

1. a birodalom egészére vonatkozó alkotmány, amely a hatalom megosztásával garantálja a jogegyenlőséget és a politikai, gazdasági szabadságjogokat
2. a birodalom nemzetiségeinek és/vagy eltérő fejlettségű területeinek olyan új közös érdekeltségű viszonyrendszerének kialakítása, amely a széthúzó törekvések ellen hathat
3. a birodalom olyan belső rendet alakítson ki - törvények, egyéb garanciák -, amely biztosítja kifelé az egységet, hogy ennek segítségével a nemzetközi egyensúlyban betöltött szerepe ne változzon
4. mindenhez olyan parlamentáris rendszer kialakítása, amely az eltérő, az alacsony és/vagy hiányos politikai kultúra esetében is garantálhatja az átalakulás minimumát: a belső békét

Amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, akkor a békés átalakulást már csak külső hatás fenyegetheti, viszont a megújuló birodalomnak jó esélye van a védekezésre.
Nyilvánvaló, hogy a fenti feltételek egyetlen programban sem jelentek meg hiánytalanul, sőt az is, hogy a mai "rálátást" nem lehet a kortársakon számon kérni. Ám a történelem azt mutatta, hogy a kiegyezéshez vezető történelmi folyamat azért eredményezte az Osztrák-Magyar Monarchia kialakulását, mert a kihívások bizonyos hányadára úgy válaszoltak, hogy a fenti feltételek jelentős része teljesült.
Szeretném fölhívni a figyelmet arra is, hogy az esetleges függetlenségi program kialakítása is csak akkor eredményezhetett volna sikert, ha a fenti feltételek jelentős többségét megvalósítja, hiszen az ún. történelmi Magyarország ugyanúgy soknemzetiségű lett volna, mint amennyire a birodalom az volt, és ugyanúgy vagy még inkább a külpolitikai tényezők függvénye lett volna, mint amennyire az Osztrák-Magyar Monarchia lett.

2.3. A polgárosodás "tere"

A magyar polgári átalakulás "tere" az a virtuális tér, amelyben a folyamatok lejátszódtak. A jellegzetességek esetében csupán azokat emeljük ki, amelyek a kelet-európaitól eltértek.

2.3.1. Hagyományos keretek

A teljesség igénye nélkül szeretnénk bemutatni azokat a kereteket, amelyeket a rendi autonómia jogai biztosítottak, amelyek között folyt a közélet.

2.3.1.1. Országos intézményi keretek

Itt elsősorban a rendi alkotmány biztosította kereteket értjük. Ennek fontos tényezője volt a törvényhozás, kormányzás és igazságszolgáltatás rendszere.

2.3.1.2. A vármegye

A megyei önkormányzat volt a rendi autonómia bástyája, irányítása a nemesi demokrácia példája. Legfőbb szerve a nemesi közgyűlés, amelyen minden olyan nemes megjelenhetett, akinek az adott megyében nemesi birtoka volt (és nemesi levelét kihirdette). A főispán vagy az alispán hívta össze, a gyűlésen ő elnökölt. A gyűlés határozattal ért véget, a határozatokat a vármegyei jegyző őrizte a megyei levéltárban.
A megyei tisztviselői kart - kivéve a főispánt, akit a király nevezett ki - három évenként több jelöltből választották.
A főispán helyettese volt az alispán, az ő helyettese, de nem alárendeltje a másodalispán. A megyei törvénykezéseken az alispán a polgári perekben, a másodalispán a büntetőperekben elnökölt.
A megyék járásokra, a járások kerületekre oszlottak; a kerületek élén a szolgabíró állt, a járások élén a rangidős volt a főszolgabíró, a kerületiek az alszolgabírók. Tevékenységüket segítették az ülnökök vagy esküdtek, általában a szolgabírókhoz kettő volt beosztva.
A hivatali ügyeket a főjegyző vitte, akinek aljegyző (általában kettő) volt a helyettese. Minden jegyzőnek egy-több írnok állt a rendelkezésére.
A bírósági eljáráshoz a megyei esküdteken kívül tartoztak a táblabírók, akik lehettek címzetesek (ők nem kaptak fizetést) és fizetésesek. Őket részben a főispán nevezte ki, részben a megyegyűlés tisztelte meg őket. A címzetes táblabíróságot minden jobbfajta birtokos megkaphatta, akár honorácior is, sőt több megyében is megválaszthatták. 1848 előtt Magyarországon megyénként kb. 100-500 táblabíró volt, az egész országban 8-10.000-re tehető a számuk. A bírósághoz tartozott a főügyész és az alügyész, akik szintén választottak voltak.
Volt még főadószedő, aki alá tartozott az aladószedő és szintén néhány írnok.
A vármegyei főglalkoztatottak közé tartozott a levéltárnok, a vármegyei mérnök, a tisztiorvos és a szülészek, a várnagy a megyei erőszakszervezet embereivel.
A fentiek a címzetes táblabírók (akik "társadalmi munkában" látták el munkájukat) és a főispán (aki a királytól kapta a fizetését) kivételével a megyei jobbágyság ún. háziadójából kapták fizetésüket, kiszállási és napidíjukat, valamint egyéb ellátmányukat.
A vármegye működtetéséhez nem kívántak szakértelmi vizsgát, elég volt a hozzáértési tapasztalat, illetve a különféle politikai csoportok alkuja. Természetesen jól jött, hogy a hivatalviselő nemesség többséget jogot végzett, de legalábbis jogot hallgatott személy volt.

2.3.1.3. A városi és a falusi önkormányzat

A kettő összevonása ellen szól ugyan az az érv, hogy a szabad királyi városok képviselője megjelenhetett a rendi országgyűlésen, ám köztudomású, hogy összesen (!) 1 szavazattal rendelkeztek. Bár szó eset ennek kibővíthetőségéről, ám a képviselők ezt azzal a mellesleg igaz indokkal hárították el, hogy először reformálják meg a települési önkormányzatot, s utána lehet szó az országgyűlési jogkörök bővítéséről.
Közös volt a települési önkormányzatokban, legyen az szabad királyi város, bányaváros, mezőváros vagy falu, hogy a tisztviselőket nem demokratikusan választották, hanem egy szűk körű tanács saját köréből. Így aztán még a megyei nemesi demokráciától is távol állt demokratizmusa.
A város és falu ugyanúgy megbízott alantasabb tisztviselőket, mint a megye, s tagjait a település lakóira kivetett adókból fizette.

2.3.1.4. Az egyházi önkormányzatok

A protestáns felekezeteknél fordultak elő. A presbiteri vagy ilyen jellegű testület csak viszonylagos értelemben tekinthető demokratikusnak, mert ugyan igaz, hogy választották a tagokat, de arra ügyeltek, hogy a jelöltek körébe részben tekintélyesebb nemesek (kegyuraság), részben vagyonos nem nemesek kerüljenek. A presbiteri testület nem kapott fizetést, viszont az egyházi vagyonnal való rendelkezés anyagi előnyöket biztosíthatott.

2.3.1.5. Egyetemek, főiskolák önkormányzata

Érdemben nem tárgyaljuk, csak annyiban és azért említjük, hogy érzékeltessük: honnan is indult a képzett ifjú demokrácia felfogása.

2.3.2. Új formák

Az új formák legfontosabb jellemzője az volt, hogy spontán módon, polgári kezdeményezéssel jöttek létre.
Az egyesülés oka, célja bármi lehetett, amely nem volt politikai jellegű és nem sértette a fennálló rendet és törvényeket. Ezt a hatalom kétféleképpen biztosította: egyrészt engedélyhez kötötte a létrejöttét, s ezeket az engedélyeket "nehezen" adta ki (például magának gróf Széchenyi Istvánnak is sok utánajárásába és többszörös garanciavállalásába került, mire elérte a Kaszinó engedélyeztetését), másrészt igyekezett besúgóhálózatát kiterjeszteni ezekre a körökre is.
Ennek ellenére az egyesületek, egyletek, körök, társaságok, gyüldék, ének- és zenekarok szaporodtak és virágoztak, teljesítve legfőbb feladatukat: a politikai kultúra kialakítását.

2.4. Csoportok és programok

Az oktatóprogram következő részében kísérletet teszünk a polgári Magyarország megszületését kívánó különféle csoportok bemutatására. A rendszerezés vitatható, hiszen minden rendszer axiómái olyan állítások, amelyeket a rendszerező nem bizonyít. A csoportosításunk alapja a gazdasági és politikai kérdések, kihívások (2.2.1., 2.2.2. ) jelenléte és/vagy az arra adott válasz.
Itt jegyezzük meg, hogy csak akkor térünk ki a részletes programismertetésre, ha az általános ismeretek hiányosak - vagy ha nézeteinktől eltérőek. Egyébként is, mind a programok, mind kialakítóik ismertek a magyar közönség előtt.

2.4.1. Udvarhűek, dinasztiahűek

Ehhez a csoporthoz - amely csak ebben a rendszerben tekinthető csoportnak - tulajdonképpen olyan személyek, politikusok tartoznak, akikre jellemző az önfeladó, dinasztikus lojalitás. Igazi programjuk nincs, csupán végrehajtói az uralkodói akaratnak.
Jellemző, hogy részben udvartartási, részben állami hivatali tisztséget viselnek, ami már önmagában is jele biztos hűségüknek. Néhány nevet közülük: herceg Koháry Ferenc magyar kancellár, gróf Pálffy Fidél magyar kancellár, Almássy Ignác magyar alkancellár, gróf Zichy Ferenc főlovászmester, báró Eötvös Ignác, Malonyay János, Wenckheim József.
Sokan közülük egészen alantas szerepet is hajlandóak eljátszani, például királyi biztosként részt vesznek az 1825 előtti megyei ellenállások letörésében vagy később lelkes végrehajtói az adminisztrátori rendszerből következő feladatoknak - kivívva ezzel a közvéleménytől a hazaáruló címet.

2.4.2. Alkalmazkodás a birodalmi kerethez

2.4.2.1. "Kormánypárti" - tartós egypártrendszer

A Metternich-Reviczky-féle kormányzati politika kudarca után - az udvari kompromisszumajánlatok egyetlen felet sem elégítettek ki - a "Metternich-Pálffy" kormányzat kísérlete követte. Az erős kéz politikája azonban nem vezetett sikerre, Pálffy Fidél után gróf Mailáth Antal lett a főkancellár, aki 1838 óta alkancellárként már vezette az ügyeket.
A "Mailáth-kormányzat", melynek támogatója volt Szerencsy István személynök, Mailáth György országbíró már személyeinek kiválasztásával is jelezte, hogy a kormányzat új vonalat kezdett. Az arisztokrata konzervatívok bírták József nádor támogatását, akinek ajánlatait végre Metternich is figyelembe vette, sőt 1836-tól kialakulóban volt az országgyűlésen, majd a megyei közéletben egy pártszerű képződmény, amelynek vezéralakjává gróf Dessewffy Aurél kezdett válni.
A főrendi táblán kialakuló mérsékelt konzervatív, vagy ahogy a korban nevezték "fontolva haladó" csoport tagjai (gróf Apponyi György, gróf Sztáray Albert, báró Vay Miklós, báró Jósika Samu, báró Mednyánszky Alajos és mások) elsősorban a főrendi táblát akarták a kormányzat mögé fölsorakoztatni, hogy Széchenyi ellenében működjék. Az 1839-40-es országgyűlésen már az alsótáblán is jelentős ellensúlyt képeztek - Zsedényi Eduárd, Ürményi József ekkor lettek nevezetessé.
A kormányzat 1840-ben változik újra: Apponyi György lesz a magyar, Jósika Samu pedig az erdélyi ügyek irányítója - maradnak is 1848-ig. Legfőbb tevékenységük volt egyrészt adminisztratív eszközökkel az ellenzék megosztása, szétzúzása, másrészt kormánypárti bázis létrehozása.

A. Elvi síkon

A kormányzatok - melyek még nem tekinthetők polgári értelemben annak - elsősorban az udvari akaratot hajtják végre, a kamarillával szemben igen kicsi a mozgásterük, hiszen sem a megyékre, sem az országgyűlésre nem támaszkodhatnak. A nádori támogatás sem jelent semmit, hiszen Reviczky állandó konfliktusban volt József főherceggel, a Pálffy-kabinet pedig (Metternich utasításait követve) nem vette figyelembe a közvetíteni akaró, kompromisszumokat ajánló főherceget.

1. Centralisztikus

A már jellemzett centralisztikus politikát különösen a kései Reviczky-, majd a Pálffy-kormányzat gyakorolta. Az udvar megkísérelte az országgyűlés irányítását megszerezni, a megyéket ellenőrzése alá vonni, a birodalmi érdekeket előtérbe állítani. Első offenzívája Kossuth elítéltetésével fejeződött be, a második Apponyi adminisztrátori rendszerével az 1840-es évek közepén indul.

2. Föderalisztikus

A föderalisztikus elgondolás a konzervatív arisztokrácia javaslata a birodalmi kormányzati koncepció megújítására. Ennek az elképzelésnek a lényege: hogyan lehetne a belső szuverenitást alkotmányosan felosztani a birodalmi politikai rendszeren belül létező regionális kormányzatok között. A politikai egységet és a területi sokféleséget egyszerre lehetővé tevő szervezeti forma legalábbis kétszintű kormányzatot teremtene - alkotmányosan kijelölt jogkörökkel.
A meglehetősen homályosan megfogalmazott emlékiratok szerint az Osztrák Császárság különféle területei valamilyen önkormányzatot kapnának - a magyar sokkal kevesebb jogkörrel, mint amennyivel most rendelkezik (mert ez lehetőséget ad egy erős ellenzék kialakulásának), az örökös tartományok többet, a katonai közigazgatás alatt lévők pedig polgárit - s ezek egyensúlyba hozásával a birodalmi kormányzás egyszerűbb lenne, mint most.
A tervezet zátonyra futását a különféle érdekekkel való ütközése okozta. Az udvar egyáltalán nem hajlandó a hatalom megosztására, bár a magyar autonómia visszaszorításába belemenne. A birodalmi érdekek képviselőinek tetszik a rugalmasabb és befolyásolhatóbb birodalom, ám a kiépülő hivatal- és kormányszervek újabb szereplők bevonását kívánja, s ez már ütközik privilegizált helyzetükből fakadó előnyeikbe. A katonai klikkek befolyásukat féltik, a magyar politikusok pedig egyértelműen ellene vannak.
A föderatív elképzelések azonban újra előtérbe kerülnek az 1850-es években - sem az udvar, sem az arisztokrácia érdekei nem érvényesülnek a történelmi, politikai tendenciák ellenében.

3. Konföderatív

Bár a kormányzatnál említjük, de csak a kormányzati, politikai rendszerek logikája miatt a konföderatív elképzeléseket. A birodalmon belül ez nem érvényesülhetett, ám a Német szövetségen belül fölmerült mint lehetőség részben a forradalom előtt és után, részben a forradalom alatt.
A lényege olyan laza szövetség, amely szinte formális kapcsolatot jelent csupán: például közös állampolgárság, összehangolt pénzügyek, közös külpolitika és ehhez közös uralkodó.
Sikertelensége két okból következik: egyrészt ha erős a vezetés, akkor egy idő után fölszámolja a szövetség bizonytalan politikai és gazdasági működését okozó garanciákat (többek között ezért is féltek a nagynémet egység megvalósításától, vagy majd az 1860-as évek közepétől a kisnémet egységtől), másrészt a laza államszövetségű birodalom prédájává lehet egy agresszív külpolitikát képviselő szomszédnak (erre példa a múlt századi Lengyel királyság története).
A konföderatív eszmék hatását lehet fölfedezni a magyar 48-as törekvésekben, hiszen az a perszonálunió, amilyennek az áprilisi törvények megalkotói elképzelik az Osztrák Császárságot, biztosan vezetne a széthulláshoz.

B. Eszközök

A kormányzati erők szinte minden lehetőséget kipróbálnak politikájuk támogatására, ami csak a birodalom helyzetéből és erejéből adódik.

1. Kényszerítés

A kényszernek formái sokfélék.

1. A katonai megszállás és közigazgatás: ez a legdurvább formája. Ilyen valósul meg az észak-itáliai tartományokban, a galíciai kormányzóságban, a cseh örökös tartományokban és a magyar királyságban.
2. A rendkívüli állapotok bevezetése: ez részben a hadsereg, részben a rendőrség igénybe vételével történik - példa rá az1831-es kolera-lázadás, illetve az 1840-es években elharapódzó éhség-zavargások.
3. A politikai jogok fölfüggesztése, peres eljárások kezdeményezése - legjobb példa az 1836-os koncepciós perek.
4. A politikai jogok "kifordítása": az adminisztrációs rendszer éppen úgy létező törvényre vezethető vissza, mint a bocskoros nemesség bevonása az alkotmányos közéletbe, a "bunkokrácia".
5. A cenzúra és a titkosrendőrség működése.

Erőszak a megyegyűlésen - részlet Várkonyi Zoltán: A kőszívű ember fiai című filmjéből

2. Részleges bevonás

A részleges bevonásnak is több formája van.

1. A királyi meghallgatásra idézés, az "ad audiendum verbum" -a királyi tekintély alkalmazása személyekkel szemben. Ide tartozik a nádori befolyásolás is.
2. Megvesztegetés kormányzati hivatallal - különösen az ifjabbak ellenében hatásos, illetve azok esetében, akik a politizálást megélhetési forrásnak tekintik. A hivatalok egy része állami központi, más része az állam ellenőrzése alatt álló megyei tisztség.
3. Megvesztegetés pénzzel - ez a legritkább, hiszen egyrészt a kormányzatnak nincs elég pénze, másrészt hiányzik a garancia.
4. Alkalmazzák a zsarolást is - amely azért is hatásos, mert a közfelfogás szerint a politikusnak fedhetetlennek kell, illik lennie.

3. "Reformok"

A legvégső eszközt pedig az 1839-től kezdik alkalmazni: maga a kormányzat áll az átalakulás "élére", hogy az ellenzék politikai mozgásterét szűkítse. Reformpolitikájának lényege legföljebb annyi és olyan reform bevezetése, amely a hatalmi konstrukciót nem kockáztatja. Ehhez kapcsolódik újításként a rendeleti kormányzással való fenyegetés, amely a nemzetiségi és jobbágyi problémák olyan megoldását jelentené, amely részben a magyar nemzeti törekvések, részben a nemesi gazdálkodás ellenében valósulna meg.

Mária Terézia

Természetesen ezeket a rendeleteket meghozni nem lehet, mert a kamarilla és a birodalmi érdekekre vigyázó csoportok megakadályoznák: politikai elitcseréhez vezetve érdekeik sérülnének - ám ezt a magyar ellenzék valós fenyegetésnek fogadja el. Nemcsak a jelen tapasztalata miatt (az 1846-os galíciai lengyel felkelés leverése), hanem a múltbéli emlékei miatt is (lásd Mária Terézia úrbéri rendelete, II. József késedelmeskedése az erdélyi parasztlázadás leverésében, II. Lipót taktikázása 1790-91-ben.) A kormányzati reformokra az is jellemző, hogy az idő túlszaladt rajtuk, azaz meghozatala és megvalósítása nem oldaná meg a növekvő szociális feszültséget okozó gazdasági, politikai, társadalmi és nemzetiségi területeken kialakuló válságot.

2.4.2.2. "Birodalompártiság" - több párttal

A tételesen csak 1846-ban kifejtett politikai felfogás célja: olyan tartós kormánypártot, létrehozni, amelynek parlamenti és megyei bázisa van, s megoldja a politikai vezetés bővítését. Lényegében a birodalmi vezetés Magyarországon ugyanúgy gondolkodik a politikai életről és a politizálás módjáról, mint az ellenzék, de a politizálás kereteinek megváltoztatása nélkül.

A. Elvi síkon

A konzervativizmus felfogásába is "belefér" a hatalom megosztása, az együttműködés gondolata a kormánnyal és az ellenzék egyes csoportjaival - egyedül a hatalomátruházás problémája az, amelyet a bécsi vezetés nem tud, nem akar elfogadni. Ez ugyanis a miniszteriális, minisztériumi kormányzás bevezetését jelentené.

B. Nézetkristályosodás (programok és csoportok)

A változás jelentőségét az is mutatja, hogy modern polgári államelméleti értelemben fogalmazódnak meg csoportérdekek (pártprogramok) és jönnek létre pártok, pártszerű csoportok.

1. A kialakuló konzervatívok

A konzervatív gondolat térnyerése nem feltétlenül a "reakció" tudatosodását vagy modernizálódását jelentette. Észre kell venni benne azt a tendenciát, amely a valódi modernizálást kívánta: Széchenyi István fellépése után, a gróf röpiratainak realitása arra kényszeríti a vezetés egy részét, hogy hivatkozva a rendi-autonomiális hagyományokra, valamint a magyar kiváltságosok lojalitásra alternatívát dolgozzon ki, kínáljon fel az udvar, a vezetés számára.
A változtatás szükségességének, pontosabban elkerülhetetlensége fölismerésének legbiztosabb jele, hogy maga Metternich is úgy látja 1842 első felében, hogy ha másutt nem is, de Magyarországon, a magyar viszonyokon feltétlenül változtatni kell.

 A kialakuló konzervatív tábor első jelentős tényezője JÓZSEF NÁDOR ÉS KÖRE.

Ez azonban nem azt jelenti, mintha a nádor holmi dinasztikus örökség jegyében kívánt volna politizálni! Azt szerette volna elérni, ha Magyarország belső rendje - az eddigi vezetés háborítatlansága - akkor is megmarad, ha a gróf Széchenyi által felismert szükségszerű gazdasági változtatások bekövetkeznek. A MÉRSÉKELT HALADÓK örömmel vették a nádor támogatását, főleg miután Dessewffy Aurél kezdeményezéseire Bécsben is fölfigyeltek.

Az udvar szándéka nemcsak abban mutatkozik meg, hogy megpróbál a politikai lavírozáshoz mozgásteret kialakítani (a politikai foglyoknak kegyelem, Kossuth a Pesti Hírlaphoz, a konzervatív tábor csoportja iránti jóindulat, vezetői nyilatkozatok), hanem ebben a mozgástérben cselekedni is akar: átadja az államhivatalok egy részét a konzervatívoknak és nem zárkózik el az általuk megfogalmazott reformgondolatoktól.
Az udvar engedékenysége azonban zátonyra fut a birodalmi, magyarországi római katolikus egyházi vezetés megmerevedő álláspontján. A vegyes házasságok kapcsán kialakuló konfliktushelyzet tálcán kínálja a konzervatív reformokkal sakkban tartott magyar ellenzéknek a sérelmi politika föltámasztását, amely a megyei ellenállással összefonódva újra kenyértörésre viszi a politikai ideológiák között kialakuló konszenzus-készséget.

A GYÜLDE az ún. újkonzervatívoknak volt a csoportosulása - egyrészt elzárkózva a Kaszinótól (és felsorakozva a Világ című napilap körül), másrészt egyfajta pártközpontként működve, amelynek aktivitását egy ideig fékezte Dessewffy Aurél 1842-ben bekövetkező halála. (A Világ szerkesztését Andrássy József veszi át.) A Nemzeti kör ellenében létrejövő klubban a konzervatívok most a nemzetiségi harcok - illír kérdés - küzdelmeiben szereznek bizonyos népszerűséget, majd az 1843-44-es országgyűlésen már megmutatkozik a konzervatívok súlya, hiszen a kormány kihátrálhat a parlamenti csatározásokból, amely jelentősen növeli mozgásterét.
Ezt kívánja Metternich 1844. május 9-i József nádornak címzett emlékiratában továbbfejleszteni egy a királynak felelős minisztérium segítségével felülről kiadott reformcsomag végrehajtási javaslatában. A reformcsomag - József nádor és Széchenyi ötleteinek felhasználásával, de bevonásuk nélkül - az év végére készült el úgy, hogy végrehajtásában csupán a politikai keretek megváltoztatására szűkült.

Apponyi György

A konzervatív kormányzat (Apponyi György kancellár és Szögyény László alkancellár) az segítségével nemcsak a felsőházban szerzett jelentős súlyt, hanem az alsótáblán is. Ennek segítségével kísérelte meg az 1847-ben megnyíló országgyűlésen az 1843-44-esen bevált halogató taktikát: a parlamenti időhúzással az ellenzék törvényes beleszólását a minimálisra csökkenteni - s ezzel a kormány hatáskörét megnövelni.

Jósika Samu

2. Reformtörekvések

A reformtörekvések címszó itt azt a felfogást jelöli, amely nem azonos a konzervatívok rendszerével, ám a megvalósításban annyiban közös, hogy megvalósítása során számol az udvarral, az arisztokráciával való együttműködéssel - ha lehet -, ám nem zárkózik el a baloldaltól sem.

Legjelentősebb alakja az átalakulás gazdasági szükségszerűségét bizonyító GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.

A reformer  - részlet Várkonyi Zoltán: Egy magyar nábob című filmjéből

A gróf, politikai pályája során először a gazdasági helyzetből következő reformokig jut el; ezek a javaslatok, illetve a helyzetfeltárás módja és cél-felépítése arra utalnak, hogy az angol liberális-konzervatív vagy konzervatív-liberális (a szemlélet minősítése bizonytalan) utat kívánja követni.

A forradalom bukása után a Bach-rendszer utolsó éveiben kezd újra beavatkozni a politikai életbe, elsősorban a miniszter demagógiáját leplezi le az Ein Blick... című szatírájában. Ám a politikai életbe nem tér vissza, csupán temetése lesz alkalom a magyar ellenzék színrelépésének.

Széchenyi munkássága, a reformok felé nyitás vállalása nélkül a magyar átalakulás nem indult volna meg.

A gazdasági változtatás szükségessége mellett politikai nyomás alkalmazása: a belső és a külső körülményekre hivatkozva - BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS munkássága a legjobb példa az ezen alapuló politikára.

A reformok szempontjából a királyi Magyarországhoz és a birodalom más részeihez képest elmaradottabb viszonyokat megismerő ifjú nyugati utazásain ismeri föl hazai gondjaink legfőbb okát.

A liberális-konzervatív alapról induló, de a nemesi demokráciát kiterjeszteni kívánó Wesselényi agitációja és közéleti tekintélye akkor is veszélyes, ha erről a gyakorlat nem is mutat föl bizonyítékot. Elég az is, hogy az udvar hozzá köti az ún. mozgalmát és az alsó táblai nemesi ellenzék vezetését. Amikor tárgyalásokkal, intésekkel - még Széchenyit is fölhasználják - sem tudják megállítani, az erőszak mellett döntenek.
A "Metternich-Pálffy" kormányzat elég erősnek tekintette magát arra, hogy erőszakkal és koncepciós perrel kiiktassa az árvízi hajós legendás alakjává emelkedő Wesselényit a magyar politikai közéletből - ám nyerni nem nyert vele, mert a helyére újabbak, kompromisszumra még kevésbé hajlók léptek.

Wesselényi, az árvizi hajós  - részlet Várkonyi Zoltán: Kárpáthy Zoltán című filmjéből

Az 1848-as változásokat túl merésznek ítélő Wesselényi nem fordul szembe ugyan az eseményekkel, de nem is azonosul velük. Ám ez a politikai reagálás már "súlytalan", az öreg, beteg, vak Wesselényit a magyarságtudat sem akkor, sem azóta nem látja: elhomályosítja a 20-as, 30-as évek aurája.

2.4.2.3. "Birodalompártiság" - parlamentáris monarchia

A tábor tagjait az fogta össze, hogy reformtörekvéseiket Bécs, az udvar, az arisztokrácia ellenében kívánták megvalósítani, de a birodalmi keretek megtartásával.
Az előbb tárgyalt csoportoktól megkülönböztette őket az is, hogy - immár nemcsak az angol, hanem az amerikai, a francia és a belga példák nyomán - kormányzati szinten a parlamentális elemeket szerették volna erősíteni, a "váltógazdaság" mintájára történő hatalmi osztozkodás megvalósulását, s ehhez az ellenzéki szerep fölértékelését.
Az ellenzék többsége képzett jogász, politológus; megfordultak a nyugati országokban, ahol a politikai viszonyokat azzal a céllal tanulmányozták, hogy mit lehetne Magyarországon ezekből megvalósítani.
Közös volt még az is, hogy java részük a nemesi származású honoráciorokból került ki, akiket személyes anyagi érdekük nem kötött a feudális gazdálkodáshoz - ez esetenként a konzervatívok ellenérvének alapjául szolgált. Valamennyiük számára világos volt az, hogy a gazdasági átalakulás elkerülhetetlen, hogy ezt a politikai nélkül megvalósítani nem lehet, s többé-kevésbé amellett érveltek, hogy az áldozatokat hozó nemesség (köznemesség) jogosult az átalakulás levezetésére, irányítására és ellenőrzésére.

   Az elvi álláspontok kialakítása - KÖLCSEY FERENC

Kölcsey Ferenc

Mint köztudomású, a képzett (nemcsak jogi, hanem filozófiai, államelméleti, történetfilozófiai és etikai kérdésekben egyaránt), szaktekintélynek számító ismert költő és irodalmár 1828-tól kapcsolódik be a megyei életbe. Az újabb kutatások eredményei alapján Kölcsey rögtön úgy jelentkezik, hogy megtalálja a kapcsolatot Wesselényivel; egyesek azt állítják, hogy Wesselényi a politikai mestere.

A szerteágazó életrajzi és Szatmár megye történetére vonatkozó aprólékos adatokat összegezve azt állítjuk, hogy Kölcsey csekei magányában, olvasmányélményeire és gazdálkodási tapasztalataira támaszkodva maga is azokra a következtetésekre jut, mint a kortárs művekben Széchenyi István és Wesselényi Miklós. A nemesi Magyarország politikai gyakorlatának ismerete azonban nem azt a problémát állítja elé, mint Széchenyinek: Kölcsey szerint a kérdés megoldása nem a gazdasági átalakulás által elősegített lassú politikai átrendeződés, hanem a politikai reformok szükségessége.
Ez a demokratikusabb színezetű, és Széchenyiénél jóval radikálisabb program a királyi Magyarország elmaradottabb területein alakul ki - Dunántúlon nem volt kolera-felkelés, az 1830-31-es lengyel felkelés is távol esik (hogy a jóval későbbi galíciait ne is említsem) - itt igenis számolni kell azzal, hogy az "adózó nép" képtelen tovább viselni a terheket. Ugyanakkor az udvar és a kormányzat akadékoskodása, erőszaka jobban sújtotta és sújtja az északi és az északkeleti megyéket, mint amilyen például Bars vagy Szabolcs, Szatmár, Zemplén, illetve az erdélyi, partiumi területeket.
Kölcseyt 1832. november 6-án választják meg alsótáblai követnek, szerencsésen, hiszen legjelentősebb, politikai nézeteit meggyőző egyszerűséggel és cáfolhatatlan logikával szerkesztett beszédeit éppen a legnagyobb hatással tudja majd előadni. Az ellenzék egyik vezető politikusává fölnövő költő első jelentős lépése a hazafiság és a politikai reformok iránti összekapcsolása.
Az ellenzék programadójává váló Kölcsey sorra-rendre terjeszti elő a kérdéseit vagy mondja el immár nemcsak saját véleményét, hanem mintegy az ellenzék nevében is a dézsmáról, az ősiségről, a fiskusról vagy a magyar nyelv ügyéről, igazi embereszményt állítva nemcsak az országgyűlési ifjak, hanem a kortársak és az utódok elé. 1834. november 10-én mondta el utolsó nagy, érdemi beszédét Az örökös megváltás tárgyában. E beszéd önmagában is kivívta volna mind az ellenzék figyelmét, mind a kormány ellenszenvét - elég ha csak néhány gondolatát idézzük: "(a hóhérpallos és kötél) Nyomorúlt eszközök! Mert ezek semmivé tehetnek ugyan egyes életet, de itt nem egyes emberekről van szó: itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemrül van, mely századok óta most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s azt nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelidíteni lehet. Nem egyébbel, csak oly közös érdekkel, mely a társaság tagjait egyformán kösse a hazához; s ez az érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon!"
Kölcsey tehát liberális és demokrata programot hirdet: a szabadság egyszerre jelenti a jobbágyi függőség eltörlését, a tulajdon szabadságát, a jogegyenlőséget - a tulajdonba pedig belefér a jobbágytelek urbáriális részének "elvesztése" is. Mind az ellenzék, mind a kormánypárt immár világosan látja a kérdést: december 13-án az alsótáblán az örökváltság megbukik (22 szavazat mellette, 28 ellen). Mindehhez december 9-én a szatmári nemesség Vécsey főispán közreműködésével olyan értelemben változtatta meg a követutasításait, hogy Kölcseynek le kellett mondania.
1835. február 9-én Búcsúja az országos rendektől című beszédében így fogalmazza meg huszonöt hónapos erőfeszítéseinek lényegét: Jelszavaink valának: haza és haladás. A jelszószerű szókapcsolat jelentősége túlmutat 1835-ön: ha a haladás alatt a liberális és demokrata politikai nézetek összekapcsolását értette, most további utat jelöl ki: a nemzeti alapra kell helyezni a hangsúlyt.
Kölcsey 1838. augusztus 24-én hunyt el; bár vezér nélkül hagyva a magyar ellenzéket, s nem látva sem az országgyűlési ifjak, sem Wesselényi vagy Kossuth szabadulását, de tudva, hogy megjelenik Kölcsey Kálmánnak címzett, de a magyar fiatalságnak, minden magyarhoz szóló üzenete, a Parainésis.

   A hagyományok beépítése és a népszerűsítése - KOSSUTH LAJOS

A legfontosabb jellemzője azonban nem a program - tételes megfogalmazása még 1847-ben sem sikerül-, hanem az állandó taktikai harc az ellenzéki egység megtartásáért és kiterjesztéséért.
A "polgárság szerepét eljátszani" kényszerülő, kívánó nemesség ugyanis legfeljebb abban ért egyet, hogy ez nem mehet így tovább, ám a főrendi arisztokráciának érdekeitől messze van a jobbágytelkes nemesség érdeke - s akkor még a legfontosabb szóba sem került: az érdekegység, amely mögé Kossuth odaképzeli a mezőgazdasági népességet éppen úgy, mint az értelmiség mellett az iparűző magyar és nem magyar lakosságot.
A taktika sikere a Pesti Hírlaphoz kötődnek: Kossuth vezércikkeiből, az általa szerkesztett lap írásaiból ismerkedik meg a magyar olvasó társadalom részben a reformra szorultság okaival, részben a lehetséges és szükséges reformok mibenlétével. A vezércikkek programmá legegyértelműbben az ún. szatmári pontokban szerveződött 1842 februárjában, amelyet végül általánossá nem lehettek, de sok megye követutasítását befolyásolták
A sajtó elvesztése kezdetben nem jelent visszaszorulást, hiszen a Védegylet megalakításával (1844.10.06.) szinte mozgalommá növekedhet az ellenzék, ám 1846 augusztusára a mozgalom kifullad (maga Kossuth is lemond igazgatói tisztéről), a november 12-én megalakuló Konzervatív Párt és november 14-én nyilvánosságra hozott programja ( Lásd Konzervatív program-ot ) reformjavaslataival szinte lehetetlenné tette az ellenzéket.
Kossuth kérésére Deák arra törekszik, hogy olyan ellenzéki programot állítson össze, amely különbözik a Konzervatívétól, de nem hajtja túl a reformokat - ugyanakkor törvényessége kétségbevonhatatlan legyen. Az ún. Ellenzéki Nyilatkozatot 1846. június 6-7-én tartott ellenzéki gyűlésen fogadják el, s bár innentől kezdve az ellenzék a követválasztások során a követutasításokat és a kortesprogramokat ehhez rendeli, jogi értelemben bejegyzett Ellenzéki Pártról nem beszélhetünk.
A programmal elérték nemcsak a választási harcok során az álláspontok tisztázását, hanem a konzervatívok előnyvesztését is: 1847. június 14-én jelentetnek meg egy ellenprogramot, amelyről be tudják bizonyítani, hogy csak demagógia. A Kossuth-Deák program az olvasókhoz a Bajza József szerkesztette Ellenőr, politikai zsebkönyv kiadásában jutott el, 1848. január 25-e után. A program az 1847-48as országgyűlésen mégsem működött tökéletesen, a forradalom győzelme külső tényezőknek volt köszönhető.

Az európai látókörű doktrinerség : a magyar centralisták - EÖTVÖS JÓZSEF

Nevüket onnan nyerték, hogy Kossuthtal, Kölcseyvel és Deákkal szemben azt tartották, hogy a nemesi vármegye nem az alkotmányosság védbástyája, ahonnan a rendi szabadságjogok eszközeivel megvédhetjük a politizáláshoz szükséges autonómiánkat, hanem a rossz, hatástalan feudális szisztéma melegágya és fenntartója, amelyet ugyan a kormányzat támad, de csak azért, hogy a lényegről: a polgári átalakulás szükségességéről és jelenbeni végrehajthatóságáról elterelje a figyelmet. A magyar megyerendszert a nyugat-európai alkotmányosság formáival, a parlamentáris, felelős kormányrendszerrel akarták fölcserélni. Programjukat cikkeikből, röpirataikból ismerhetjük meg.
Úgy tűnik, hogy a centralista tanok mögött részben az amerikai liberális-demokrata elképzelés húzódik meg, részben a francia rendszer tapasztalatai. Figyelemre méltó az is, hogy valamennyien "szakértővé" képezték magukat - s erre szakértelemre szüksége is lehetett a megszülető polgári Magyarországnak.

   A gyakorlati taktika mestere - DEÁK FERENC

Politikai pályája kezdetén a sikert azzal éri el, hogy a kormányzati politikát éppen azoknak a jogi érveknek segítségével teszi lehetetlenné, amelyre az hivatkozik (illetve amelyeket - bár szorosan kapcsolódik hozzá - nem vesz figyelembe).
Deák tudja, hogy mikor kell merészebben politizálni az ellenzék térnyerése érdekében (például a Pesti Hírlap és A kelet népe vitában Kossuth mellé áll, vagy támogatja a Védegyletet, a nemesség önkéntes adófizetését), és mikor nem szabad áthágni a politizálás íratlan szabályait (amikor - sokaktól, kortársaktól és utódoktól is kárhoztatva - nem fogadja el az erőszakosan szerzett képviselői mandátumokat).
A háttérbe húzódó személyiség majd csak a szabadságharc bukása után kapja meg azt a küldetést, amely beteljesítésével egy akkor és ott elfogadható konszenzust teremt. Deák kiegyezése nem követelt reformkori formátumú politikusokat, ám I. Ferenc József megmerevedő hozzáállásával valamint a magyar politikai vezetés egyre nagyobb méreteket öltő politikai realitással nem számoló aránytévesztéseivel és vakságával nem számolhatott.
Kossuth sokat emlegetett Kasszandra-levele - bármilyen jó szándékkal íródott is - erősen hasonlított a lemondott kormányzó azon nyilatkozatához, amelyben Görgeyre ruházta a felelősséget. Anélkül, hogy az emigrációban élő politikus tevékenységét értékelnénk, csupán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy semmilyen lépést nem tett abban az irányban, hogy híveit vagy tekintélyét az 1867-es szükségszerű kompromisszum életben tartására, esetleges javítására buzdítsa, fordítsa.
Deák döntései, politikusi életműve azt bizonyítja, hogy az általa járt út közelített leginkább a polgári átalakulás Kelet-Európában járható, ugyanakkor az ideáloktól messzire nem távolodó eszményhez.

2.4.3. A hagyományos keretek megváltoztatása

Akadtak azonban a magyar politikai életben olyan csoportok is, amelyek véleménye szerint a birodalmi keretek nem voltak tarthatóak. Igaz, hogy ez a csoport szinte semmilyen eredményt nem tudott elérni - a debreceni függetlenségi nyilatkozathoz és a trónfosztáshoz vajmi kevés közük volt -, de azért kell beszélni róluk, mert a fentebbi csoportosulások pártállásra való tekintet nélkül időnként hivatkoztak rájuk mint "mumusra" (bár maguk tudták a legjobban, hogy valódi veszélyt nem jelentenek).

2.4.3.1. Új államélet és új államforma

Ezeknek a politikai csoportoknak - már amennyire beszélhetünk róluk ilyen értelemben - közös jellemzője az volt, hogy mind a birodalmi keretek, mind a monarchia szükségességét tagadták: független, szuverén köztársaságban gondolkodtak.

2.4.3.2. Reform és forradalom határán

   Radikálisok a politikában - a Madarászok

Ezek a radikálisok nem ismerték fel a kelet-európai helyzet lehetőségeit, nem vették figyelembe a körülményeket, olyan Magyarországban gondolkodtak, amely állandó konfliktushelyzetben képtelen lett volna a polgári átalakulását megvalósítani. (Például nemzetiségi politikájuk csődje volt Hatvani Imre önálló ténykedése 1849. május 6-án, amikor megtámadta a Dragos Károllyal tárgyaló Avram Iancu csapatait Abrudbányánál - nemcsak a kormányzati tárgyalásait hátráltatva ezzel, hanem a kormánymegbízott fölkoncolása és a polgári lakosságot érő megtorlások mellett Vasváriék pusztulását is okozva.)
A reformkori politikusok föllépnek ellenük - s bár a Zichy-gyémántok ügye valószínűleg csak indok lehetett -, az ún. Békepártnak sikerül őket kompromittálni és megfosztani a befolyástól.

   Petőfi és a márciusi ifjak

ot, a Tízek Társaságát megszervező Petőfi és Vasvári olyan radikális, republikánus, plebejus demokrata nézeteket vallottak, amely még a korai szocializmus tanait is tartalmazta.

Figyelemre méltó nemcsak az, hogy francia mintára már március 15-én megszervezik a nemzetőrségét - egy későbbi lehetséges baloldali fordulat kormányzattól függetleníthető, igaz, jelenleg csak rendfenntartó szerepet betöltő katonai erejét, hanem az is, hogy politikai bölcsességről téve tanúbizonyságot visszahúzódnak a Batthyány-kormány Pestre érkezésekor. Szinte mindig bizonyosan érzékelik, hogy meddig "mehetnek el" a politikai nyomásgyakorlásban, bár ehhez csak a Márczius Tizenötödike és a népgyűlések szervezése áll a rendelkezésükre.
Bár sokkal radikálisabb nézeteket vallanak, mint akár a Madarász-csoport vagy Táncsics, mindig képesek a reformok szintjén maradni, pontosabban fölismerik, hogy mely reformdöntéseket támogatva létezhetnek a politikai realitás keretei között.
Politikai terük a harcok megjelenésével beszűkül, a kormány Debrecenbe távozásával szinte megszűnik: magukat a honvédelem feladatainak rendelik alá.

   Táncsics Mihály

Forradalmat és terrort

A magyar polgári forradalom menetében, ha akadtak is ilyen túlzó politikát hangoztató személyek, nem jutottak döntéshelyzetbe - olyannyira nem vették komolyan őket, hogy még csak nem is riogatták vele a képviselőket se.
A történészek, kutatók nem találtak adatokat eddig arra, hogy figyelembe veendő tények bizonyítják-e a forradalom balra, szélső balra tolódásának lehetőségét.

2.5. A birodalmi vezetés problémái

A birodalmi vezetés - a kamarilla és/vagy a Metternich-Apponyi-Jósika vezette kormányzat a lehetőségekhez képest mindent megtesz a folyamatok, az események irányításának (és ellenőrzésének) megőrzése érdekében, ám az európai léptékű mozgások kikerülnek ellenőrzésük alól.
A forradalmi hullám megbénítja mind a külpolitikában várható, mind a birodalmi belpolitikában tervezett akcióit - ezért válhat 1848 magyar forradalma törvényes forradalommá.
A katonai megoldás ugyan sikeres lehetett, de végzetesen beszűkítette a lehetséges jövő alakulását: 1859, 1866 következménye a kiegyezés nélkül a lengyel és a török mintát követő felosztás, bomlás lett volna.

	A magyar reformkornak nevezett történelmi időszakban - 1830-1848 között egyrészt fölvetődött a polgári átalakulás szükségessége, másrészt erre a kihívásra különféleképpen válaszoltak az egymástól eltérő érdekű rétegeket képviselő politikai csoportok. A csoportok elképzelései többé-kevésbé megegyeztek abban, hogy az átalakulás reformok útján történik meg, ám eltérőek voltak a szándékok az áldozatok, az eszközök, a folyamatot irányítói szerep és jogkör, illetve a konszolidáció idopontjának megítélésében. A politikai eseményekben végül is azok kaptak szerepet, akik a valóságos problémákhoz "legközelebb" tudták megfogalmazni programjaikat, s meg tudták teremteni tömegtámogatásukat.
	Készítsünk esszét, értekező fogalmazást a következo témákból: Modellezze a magyar polgári átalakulást és vázoljon egy lehetséges kibontakozási folyamatot, ha 1. nem következik be a forradalmi hullám, 2.a francia forradalomhoz hasonló radikalizálódás játszódik le, 3. nem zajlik le a polgári átalakulás, miközben az európai történelmi folyamatok bekövetkeznek! Kísérje figyelemmel az ellenzék egyik, szabadon választott csoportjának történetét: hogyan változnak az elvekhez képest a politikai taktika eszközei! Értékelje az egyes csoportok (egyenként vagy összesen) programjait az előző részekben bemutatott politikai, államéleti és -filozófiai nézetek szempontjából!
	Az iskolán belül kialakítható olyan összekapcsolás, amely lehetővé teszi zárt rendszerben a különféle vélemények egymással történő megismertetését: Javasoljuk, hogy nyissunk iskolai vitát a 19. századi polgári átalakulás elképzeléseinek értékeléséről és kíséreljük meg összekapcsolni a huszadik század 10-es és 80-as évinek problémáival! A vita ott ajánlott, ahol a tanulói létszám, illetve a történelem iránt érdeklődő tanulók aránya kívánja.

© MOZAIK KIADÓ
SZEGED, 1999.11.23.