1.3. A politikai törekvései és

	A centralizáció
	Az autonómia
	A konzervativizmus
	Csiki-csuki

A felvilágosodás európai hatásának következménye, hogy a politikai közgondolkodás nemcsak a polgárosodó vagy polgárosult Európában terjedt el, hanem azokon a területeken is figyelni kellett hatására, következményeire, amelyek még csak szomszédosak sem voltak kialakulásuk helyszínével.
A felvilágosult uralkodókat és "kormányzatukat" (mai értelemben vett kormányról még nem beszélhetünk) nem elsősorban a felvilágosodás gondolkodóinak eszmei tisztasága, igazsága vagy jósága érdekelte, hanem az a felismerés, hogy a centrum kialakulása átrendezi a hagyományos hatalmi, nagyhatalmi rendszert. A kialakuló új helyzetben pedig az maradhat meg a régi pozíciójában (vagy szerezhet újat, jelentősebbet), amelyik meg tud felelni a végső soron katonai kihívásnak.
Ez nem csak azt jelentette, hogy a porosz militarizációt kellene követni, hanem azt is, hogy a gazdaságot, a civil társadalmat is racionalizálni kellett a mind szükségesebb és tökéletesebb erőösszpontosítás érdekében. Ezzel azonban a vezetés - a rendek ellenállásával vagy azok támogatásával - egyrészt olyan gazdasági, politikai (államszervezeti és -hatalmi) folyamatokat indított el, amelynek ellenőrzése rövid idő múlva kicsúszott a kezéből, hanem azt is, hogy ez a modernizáció csak akkor lehetett sikeres és gazdaságos, ha a kezdeti állami bábáskodás után kikerül az állam irányítása alól. Azaz az uralkodó, az udvar, a szűk körű vezetés olyan folyamatokat indított el a "szintentartás" érdekében, amely később gyorsabb és mindenre kiterjedőbb válsághoz vezet.
Ezt a kialakuló válságot azonban ideig-óráig elfedi a nagy európai háború. Akár részt vesznek benne a feudális berendezkedésű országok, akár nem, a megjelenő válságra egyetlen helyes megoldás lesz csak: a feudális rendszer felszámolása.
A felszámolás azonban nem feltétlenül követeli meg az uralmi rendszer megszűnését. Akár mert át kívánják magukat alakítani az új rend követelményeinek megfelelőre, akár csak őrizni szeretnék elért előnyeiket, de a vezetés ragaszkodik a hatalomhoz. Az "időre játszás" azonban hosszú távon bizonyosan elitcseréhez vezet, aminek a jelen vezetés még a gondolatát sem tudja elviselni.

A továbbiakban azokat a kísérleteket vesszük szemügyre, amelyekkel a bécsi udvar megpróbálta ellenőrzése alatt tartani, irányítani, esetleg kiküszöbölni a számára elfogadhatatlan folyamatokat.

1.3.1. A centralizáció

A központosítás a rendi feudális abszolút monarchia kialakulásának feltétele, de ugyanakkor további fejlődésének eszköze is.
A felvilágosult vezetés először is racionalizálni szeretné az addig elért központosítást: összeírások, törvényegyszerűsítések, nyelvi-kulturális homogenizálási kísérletek stb. A centralizáció azonban nem csupán a birodalmat irányító hivatalszervezet áttekinthetőbbé tételét jelenti (ami ellen a különféle hivatalok a bürokratikai-szervezeti sajátosságaik miatt tiltakoztak), hanem azt is, hogy a birodalom eltérő fejlettségű és politikai kultúrájú, jogállású részeit szintén egységesítik. Az udvar problémáját növelte, hogy ehhez számolni kellett még a soknemzetiségűségből következő problémákkal is.
Az Osztrák Császárság egységesítéséhez az osztrák és a cseh ún. örökös tartományokban meggyökeresedett rendszert akarták a birodalom más részeibe adaptálni. A problémát csak részben könnyítette meg, hogy a volt lengyel és az Itáliában szerzett területeken gyakorlatilag katonai kormányzat létezett - itt ugyani csak látszatsikerekkel számolhattak: a hadsereg kivonása azonnal összeomlással, elszakadással járt volna. Az igaz problémát a magyar rendi autonómia okozta, amelyet nem lehetett katonai eszközökkel most sem - ahogy 17., 18. században sem - fölszámolni.
A fenti nehézségekhez társult, hogy a császárság a Szent Szövetség prominens tagjaként állandó külpolitikai aktivitásra szorult, ugyanakkor az udvara családi politikai hagyományra támaszkodva - a 16. század óta - képtelen volt elhinni, hogy a nagynémet egység osztrák vezetéssel semmilyen formában nem valósítható meg.
Mindennek az lett a következménye, hogy az udvar centralizációs politikai mozgástere meglehetősen leszűkült: vagy a magyar rendi alkotmányos jogok biztosította autonómiát tudomásul nem véve, de bürokratikus eszközökkel próbálta megoldani - ezzel kísérletezett 1810-1825 és 1848-1865 között -, vagy pedig az autonómia jogai és jogkibúvói között lavírozva próbálkozik - ez jellemezte politikáját - ezt tette 1825-1848 között és 1865 után.
A bürokratikus centralizáció nem valósulhatott meg a helyi önkormányzatok ellenállása miatt. Ezt nemcsak a sokat emlegetett nemesi vármegye megye jelentette, hanem a megyék összefogás az országgyűléseken és a települési önkormányzatokban élők passzív ellenállása is.
A fennálló viszonyok elfogadása viszont azt is jelentette, hogy ki kellett egyezni a centralizmust elfogadó, azt szolgáló és kiszolgáló rétegekkel: részeltetniük kellett őket abban a hatalomban, amelynek egyedüli birtoklásáért eddig mindent elkövettek. Nem lesz tehát véletlen, hogy a kiegyezés után az uralkodó és az udvar mennyire kétségbeesetten ragaszkodik megmaradt jogköreihez.

1.3.2. Az autonómia

A hungarus-tudatú nemesség az alkotmánynak tekintett törvénygyűjteményekben és királyi hitlevelekben lefektetett ígéretekben, illetve az ezek által biztosított szokásjogokban nemcsak kiváltságainak biztosítékát látta, hanem erre alapozta egzisztenciáját is. Az előjogok védelme egyéniségének biztosítéka volt, hiszen a 16. századtól kezdve tapasztalhatta, hogy az alattvaló, az adófizető státus mit is jelent.
A nemesség megóvta magát attól, hogy a vagyoni rétegződés törésvonalát kihasználhassa az udvar: legyen a nemes birtokos vagy armális, előkelően régi vagy "újnemesi" nemzetségből származó, szegény vagy gazdag - akkor is egységes és azonos jogú (bár volt némi ellenérzés a mágnásnak nevezett, már-már birodalmi szintű arisztokráciával szemben).
Nem tudta az udvar a vallási-felekezeti harcokkal sem megosztani. A különböző felekezetek nemcsak bevett és törvényes vallásokká lettek, de jogilag is elismerték őket: például a nádorválasztásoknál - amíg az udvar ezt a funkciót nem sajátította ki a Habsburg család számára - a protestánsok is jelöltek nádort.
Sőt, a már említett hungarus-tudattal még az etnikai ellentéteket is semlegesíteni tudták egy ideig.

A centralizáció sikere nemcsak a fenti előjogok elvesztését jelentette volna, hanem úgy vélték, hogy ez olyan folyamatot indít el, amely minden kiváltságuk megszűnéséhez vezet.
Ennek a nemességnek a sérelmi politika azt jelentette, hogy ragaszkodik minden egyes kiváltsághoz, hiszen amelyik elveszik, az kiválthatja a többi elvesztését is. A sérelmi politika ellene volt a jogkiterjesztésnek, a jobbágyfelszabadításnak, mindennemű állami beavatkozásnak; azt kívánta, hogy az állam mondjon le a beavatkozásról, lett légyen az feudális vagy polgári jellegű.
Az autonómia azonban noha belülről kialakított védelmet jelentett, jogi szempontból nem sokban különbözött a kettős vámhatár rendszerétől: megkötötte a belső átalakulás folyamatát. Védelme tehát pont azt tette lehetetlenné, hogy kialakulhasson a polgári értelemben vett, társadalmi és gazdasági szempontból szabadnak tekintett állampolgár.
Ugyanakkor a rendi autonómiát védő nemesség egyes tagjai hajlandóak voltak akár ambícióból, presztizsérdekből, akár megélhetési kényszerből együttműködni a kormányzattal. Miközben ez a hajlandóság megosztotta a nemességet, az udvar nem vette igénybe a felajánlkozást: nem is annyira óvatosságból, hanem mert a birodalmi bürokráciában, s még inkább a modernnek szánt centralizált hivatalokban szakmailag hozzáértő hivatalnokokat alkalmazott. A magyar nemesi képzés viszont egyedül a sajátos jogokban és jogviszonyokban jártas közéleti képzésre irányult.

1.3.3. A konzervativizmus

"Az eszme bírálói gyakran túlzott leegyszerűsítéssel úgy vélekednek, hogy ez nem több, mint a "tehetősek" többé-kevésbé sikeres próbálkozása privilegizált helyzetük megvédésére a "nincstelenekkel" szemben" - vezeti be a fogalmat a Herber-Martos-Moss-Tisza szerzőcsoport már idézett tankönyve .
Valójában a konzervativizmus híveinek alapvető meggyőződése szerint az emberi létezést olyan feszültségek jellemzik, amelyek politikai cselekvéssel mérsékelhetők ugyan, de nem küszöbölhetők ki teljesen. Ennek megfelelően ez a politikai filozófia a francia forradalommal, illetve általában minden olyan gondolkodással szemben áll, amely szerint a rossz és a szenvedés elsődlegesen nem az emberi állapotban gyökeredzik, hanem a társadalom szerkezetében. Szemben áll tehát azzal a felfogással, hogy a társadalom átfogó megváltoztatásával elképzelhető az ember felszabadítása.
Az állam, a társadalom, a jog, a kultúra a maguk történelmi sokféleségükben szerves képződmények - s az ember is ilyen. Ezért sem az ember, sem a hozzá és létéhez kapcsolódó eszmék, elméletek és alkotmányok nem változtatnak ezen - még ha ez utóbbiakat, úgy tűnik, lehet is mesterségesen megváltoztatni.
Elméletük alapja az organicizmus, a szervesség: E szerint a társadalom komplex rendszer, amelyet nem lehet gyökerestől felfordítani; csak a társadalom természetes, mintegy magából adódó változása az elfogadható.
A konzervatív politika-felfogás szerint a közéleti tevékenység csak korlátozott lehet, lényege a kompromisszumkeresés, az egyensúlyozás, a mérséklet. Általában jellemzi Gyurgyák idézett műve szerint:

1. A konzervatív attitűd: ha nem feltétlenül szükséges változtatni, akkor nem kell változtatni;
2. használni és élvezni azt, ami elérhető;
3. előnyben részesíteni az ismerőst az ismeretlennel, a kipróbáltat az újjal szemben;
4. jobban kedvelni a lehetségest, a rutint és a tényeket, mint a terveket és a feltevéseket.

A konzervativizmus ideológiájának keletkezése a francia forradalommal szinte egyidős nevéhez kapcsolódik. A konzervatív ideológia alapvetései közé tartozik a politikai szkepticizmus. A konzervatív gondolkodó szerint a bölcsesség nem a rossz és a szenvedés eltörlésére irányuló grandiózus utópiában, hanem a hatásuk korlátozására irányuló szerény javaslatok kidolgozásában áll, azaz nem a spekulációban, hanem a fölhalmozott tapasztalatban. A politika korlátozott, szükséges rossz.

Ebből ered a szintén rá jellemző antropológiai pesszimizmus is. Az ember tökéletlen lény, hiszen elválaszthatatlan tőle a gyűlölet, az erőszak, az önzés, a kapzsiság stb. A gonosz tehát az emberi természet része - a tökéletlen ember nem hozhat létre tökéleteset (s nemcsak a politikában nem.)
A konzervatív dogmatika része az egyenlőtlenség tana. Úgy látják, hogy az emberek alapvetően egyenlőtlenek mind fizikai és szellemi képességeikben és lehetőségeikben, mind társadalmi lényként és helyzetükben (természetesen nem kérdőjelezik meg a jogi egyenlőség fogalmát!). A társadalmi rétegek és csoportok közötti egyenlőtlenség is törvényszerű; nem küszöbölhető ki az emberi társadalomból, illetve azok a kísérletek, amelyek ki akarják iktatni, szükségszerűen jutnak el az erőszakhoz, erőszakkal egyenlősítve a társadalom sokszínű valóságát. Ennek az alapvetésnek következménye a társadalmi hierarchia igenlése és a vezető réteg, az ún. uralkodói elit szükségszerűségének a tana.
A konzervativizmus sajátos paradoxona, hogy miközben maga is ideológia, érvkészletéhez hozzátartozik az ideológiaellenesség. Állításuk szerint a politika egy speciális és korlátozott tevékenység, amelynek nem az a célja, hogy általános terveket és szabályokat dolgozzon ki, még kevésbé, hogy az embereket jobbá tegye, hanem "olyan eszköz, amely lehetővé teszi az ember saját maga választotta tevékenységének folytatását". (Gyurgyák János)

Az ideológiának történetileg két típusa alakult ki, amely bizonyos módosításokkal napjainkban is hat.
Az angolszász ún. evolutív konzervativizmus, amelyhez hozzátartozik a "régi" alkotmány megőrzése, a szabadságjogok védelme. Ez nem zárkózik el bizonyos politikai és társadalmi reformoktól.
A másik az ún. kontinentális konzervativizmus, amely jellegzetesen ellenforradalmi, s kiáll a tradicionális autoritás, az ancien regime, a trón és az oltár egységének védelme mellett.

	A felvilágosodott abszolutizmus államának vezetői, illetve a birodalmi vezetés privilegizált csoportja már a 18. században fölismerték, hogy a nagyhatalmi státus, s egyáltalán a függetlenség megtartása azt követeli, hogy az irányításuk alá tartozó maradi, a polgári kihívásoknak megfelelni egyre kevésbé tudó rendszert megjavítsák. Erre egyetlen eszközként a centralizáció növelését tartották, amely feltételen ellenállását váltotta ki a soknemzetiségű, csak katonai erővel összetartott Osztrák Császárság népeinek, hatalomból kirekesztett, kiszorított csoportjainak. A legális ellenállás egyetlen kerete a felszámolásra ítélt rendi autonómia védelmezése volt. A politikai harcok során mindkét fél megtalálta az Angliában kialakuló, a francia forradalom után Európa-szerte általánossá váló politikai ideológia, a konzervativizmus eszköztárát. A vezetés ennek inkább kontinentális fajtájával értett egyet, míg az autonómia védelmező az angolszász területeken elterjedt értelmezéssel. A viszonylagos egyensúly azonban abból származott, hogy a Szent Szövetség Európája nyugalomban tartatott. E nyugalmi helyzet megbomlása maga után vonta a politikai élet és helyzet újraértékelésének szükségességét.
	Készítsünk esszét, értekező fogalmazást a következo témákból: Bizonyítsuk be, hogy a konzervativizmus nem hatotta át teljesen a magyarországi kormánypárti politikusokat! Mutassuk be és értékeljük magyar rendi autonómiát védő nemesi rétegeket! Bizonyítsuk be, hogy a centralizációs politika és a rendi jogok védelmének egyensúlya hosszú távon a biztos csőd felé vezet!
	Az iskolán belül kialakítható olyan összekapcsolás, amely lehetővé teszi zárt rendszerben a különféle vélemények egymással történő megismertetését: Javasoljuk, hogy nyissunk iskolai vitát a konzervativizmus múltbeli szerepéről és a jelenbeli előfordulásáról! A vita ott ajánlott, ahol a tanulói létszám, illetve a történelem iránt érdeklődő tanulók aránya jelentős.